Madridi meglepetések építészeknek

Most pedig jojjon Klari es Zoli madridi beszamoloja, epitesz szemmel es sajat kepeikkel! Nagyon izgalmas, nagyon hosszu, de direkt nem szedtem szet, mert ez igy van nagyon egyben! Kaves/teas bogreket elokesziteni! Nagyszeru pentek reggeli olvasmany :-) ¡Preparados, Listos, Ya!

***************************************

Vera januári meghívása két okból is meglepett: egyrészt évek óta nem találkoztunk, másrészt pedig – tudva, hogy építészek vagyunk – azzal csábított, hogy „Madrid szerintem az építészet egyik ‘gyöngyszeme’, tele van szebbnél-szebb, lélegzetelállító épülettel, és mintha minden most lett volna restaurálva.”

Igazság szerint Madrid építészetével szemben szkeptikusak voltunk: a spanyol, a katalán építészetről csupa jót hallottunk, de hiába lapozzuk sokat a nemzetközi építészeti lapot, nem sokszor találkoztunk épp madridi épületekkel. Vagy mégis? Lassacskán eszünkbe jutott ez-az, a Prado és a Thyssen-Bornemisza gyűjtemény kincseit pedig már rég szerettük volna megnézni. A város metróépítészete(!) is érdekelt minket, és valamiért barátaink is épp mostanában hoztak izgalmas híreket a városról. Ráadásul utazni mindig jó! Nem sokat teketóriáztunk, a repülőjegyeket gyorsan lefoglaltuk, és még Barcelonára is kezdtünk rákészülni. Az utolsó hetekben pedig az interneten szörfölgetve, a Google Earth-el barangolva, Vera blogját olvasgatva és barátainkkal beszélgetve készültünk az útra, tanulgattuk a várost.

Esős délután indultunk el Budapestről, a nap első fele még zűrös munkával telt. Karesz a reptérről hazamenet már mutatta is nekünk a külváros fontosabb épületeit. Egy reptér kapcsolata a várossal, a városba bevezető út és a környezete szinte névjegykártya: Madrid esetében a jól áttekinthető autópálya, mellette a frissen épült irodaházak és lakónegyedek már sejtettek valamit abból, amit később általános jelzőként kezdtünk használni a várossal kapcsolatban: nagyvonalúság.

Veráék egy közelmúltban épített városnegyedben laknak, így már első sétánkon megtapasztalhattuk, milyen az a lakónegyed, ami Budapestről hiányzik: viszonylag sűrű, városias, de mind a városrendezésben, mind az épületek minőségében igényességet, átlagosan jó minőséget képvisel. Az egy-egy tömböt elfoglaló lakóépületek társasházak, saját kerttel, úszómedencével, portaszolgálattal és mélygarázzsal. A közterületek nagyvonalúak, és ha a parkok még nem is mutatják teljes pompájukat, az már látszik, hogy az egész együttesnek van egy koncepciója, a tereknek érezhető a hierarchiája. Egyszóval döntően más, mint egy nálunk megszokott, “szabadon úszó” házakból álló lakótelep. Ott van már a metró, a könnyűmetró is. Legnagyobb meglepetésünkre később láttunk “félkész” városokat is – a válság ugye a spanyol ingatlanfejlesztőket sem kímélte –, és ezek egy nálunk teljesen ismeretlen állapotot mutattak: készen állnak az utak, a járdák, a sétányok, fel vannak festve a zebrák, helyükön állnak a lámpák, el vannak ültetve a fák, kint vannak a padok és a szemétládák – csak éppen a házhelyek állnak üresen, gazosan. Nálunk, ahol a lakók beköltözése után sok évvel készül csak el (ha elkészül) a park és a parkoló, az újonnan parcellázott területeken pedig ritkán készülnek járdák, legfeljebb egy aszfaltcsík az utca, mindez elképzelhetetlen. Nem tudnánk megmondani, melyik a jobb és okosabb megoldás, de a látottak mindenképp elárulnak valamit az ottani városfejlesztés gondolkodásmódjából.

Az első madridi délutánt arra szántuk, hogy kicsit szokjuk a levegőt, a hangulatot. Madrid esetében igen kellemes jelentése van annak a kifejezésnek, hogy „beleszagolni a város levegőjébe”: szinte minden nap rácsodálkoztunk arra, hogy milyen hihetetlenül jó a hegyek felől érkező friss levegő, amelyet a parkok közelében a rengeteg virág, a piacok és tapas-bárok környékén pedig a kulinária fűszerez. A város 6-700 m magasan fekszik, kissé távolabbról hósipkás hegyek veszik körül – tényleg igaz lehet, hogy Európa egyik legjobb levegőjű fővárosa. Barcelona szemmel látható szmogjához képest egészen feltűnő a különbség. A belvárosban barangolva hol az apró gesztusok, hol pedig a nagyvonalú megoldások vonták magukra a figyelmünket. A szemerkélő esőben próbáltuk kisilabizálni a belváros utcaköveibe réz betűkkel beírt mondatokat (egyikünk sem tud spanyolul, így épp csak annyit értettünk, hogy szépirodalmi idézet-e, ami a lábaink alatt hever, vagy pedig a városrész történetét ismertető szöveg). Sokak buzdítására hallgatva a Mercado de San Miguel-be kanyarodtunk be éhségünket csillapítani. A kis öntöttvas pavilon éppenséggel piac, de nem annyira vásárolni, mint inkább enni-inni, trécselni járnak ide az emberek.

(Mercado de San Miguel, a kulináris élvezetek háza)

Nem csak a turisták, a helyiek is. Nem csak a háziasszonyok, hanem öltönyös-nyakkendős menedzserek is. Kóstolgattuk a különféle herkentyűket és halakat – nem tudjuk, mi mindent ettünk, de hogy finom volt, az nem kérdés. A belváros egészéről is hasonló volt az érzésünk: nem csak turista-attrakció, de nem is lerobbant szlöm. Használják, lakják, élik – a házakat rendben tartják. Persze, láttunk a külvárosokban favella-maradékokat is, és nem is jártunk mindenhol, de a város napról napra szép lassan meghódított bennünket.

A város kulturális attrakciójának gerince mindenképp a négy múzeum: a Prado, a Thyssen-Bornemisza gyűjtemény, a Reina Sofia és a legújabb, a Caixa Forum. És ami a csoda: mindegyik helyszín a közelmúlt kortárs építészeti megoldásairól is híressé vált. Míg az első kettő bővítését Rafael Moneora bízták, a Reina Sofia átalakítása a francia Jean Nouvel, a Caixa Forum a svájci Herzog & De Meuron iroda nevéhez kötődik. Moneo az illeszkedés mestere. Nem mintha az új épületszárnyak a historizáló főépületek stílusát követnék, nagyon is újak azok, de az összekapcsolt együttesek szervesen, szinte észrevétlenül illeszkednek a városi szövetbe.  Jean Nouvel eközben – híven korábbi munkáihoz – megastrukturát hozott létre: a történeti épület mellett háztömbnyi fedett teret hozott létre, amelynek tetejét három hatalmas lábként tartják a voltaképpeni épülettömbök. Meghökkentő, soha nem látott tér. Másképp meghökkentő a Caixa Forum épülete, amelyik egy régi ipari épület átalakításával keletkezett. Az átalakítás drasztikus volt: a téglaépület tömbje elszakadt a talajtól, felemelkedett, lebeg, látszólag semmi sem tartja – igazi kacsalábon álló palota, némileg hasonlít is az előtte kiállított, ormányán egyensúlyozó elefánthoz. A téglafalakat rozsdás acéllemez tetőépítmény koronázza – ez a Corten-steel nevű anyag igen népszerű errefelé, néha már nyomasztónak is találtuk –, de az együttes “szerves” része a térre néző tűzfalra épített buja növény-fal is.

(A Caixa Forum, a kacsalábon álló egykori ipari épület)

Nem hittük, hogy ennyi nagyszerű park van Madridban – valamiért mi egy kiégett, forró, száraz városnak gondoltuk. Ez persze igaz lehet augusztusban, de májusban a parkok csodásak. (szerk. a belvaros egesz evben zold a beepitett ontozorendszerek miatt, a varos korul azonban tenyleg kiszarad minden julius kozepere) A Parque del Retiro a mi Városligetünkhöz hasonlít, csak a Hősök tere kolonnádja nem a csónakázótó előtt, hanem mögötte kapott helyet, a tóban van víz, és a park nincs a végtelenségig lepusztulva.

Nagyon megszerettük a Jardín Botánico-t hatalmas fáival, művészi virág- és zöldség-ágyásaival, szobor-fáival. A narancsvirág illatával, amely a tízemeletesek tövébe épített pálmaházból kijőve úszott az orrunkba. A jázminok, jezsámenek, rózsák és loncok illatával.

Legnagyobb élményünk azonban a folyópart rehabilitációja volt, ahol a rakparti többsávos autóutak lefedését követően sok kilométer hosszú modern park épült és épül. Egyszerű ötletek, hatásos gesztusok. Rengeteg új zöldfelület, a Manzanares mentén a frissen kiültetett gingkók és nyárfák mellett narancssárga támaszok sorakoznak katonás rendben. Valahogy keresetlenül egyszerűnek tűnik minden, az íves gránitpadokkal, mintás kőburkolatokkal, vízikertekkel és szökőkutakkal, régi és új hidakkal.

(Esti képeink a Manzanares partjáról, Veráék sokkal nagyszerűbbeket tudtak készíteni.)

A libanoni cédrust elég nagy biztonsággal, és nagy örömmel szúrjuk ki egy város sziluettjéből, bármilyen messze is legyen. Ott hevertünk később a tövében, a kellemesen felmelegedett gránitpadon, és nagyon jól éreztük magunkat. Békaperspektívából néztük a narancssárga cölöpöket… Ez volt az a hely, amit mi tudtunk Verának és Karesznek meglepetésként ajánlani.

Ők ajánlották viszont a távközlési vállalat, a Telefónica épületegyüttesét, ami egy hatalmas, zöldmezős beruházásként a városszélen nemrég épített irodakomplexum, saját metróállomással, bevásárlóközponttal, fitness-centrummal, óvodával.  Bár az együttes építészeti karaktere is hatásos – az árnyékolt üvegszerkezetek adják az irodatömbök architekturáját, melyeket hosszú, lapos lepényépületek vagy tetőcsíkok foglalnak egy hatalmas keretbe –, itt is az udvar, a mindenki által a nap 24 órájában látogatható udvar tájépítészete okozta az igazi rácsodálkozást. A vízijátékok és medencék, a sötét vörös-lila madridi levendulák ágyásai, a kő- és faburkolatok ismét csak egy szót juttattak eszünkbe: nagyvonalúság.

(A Telefónica épületegyüttese nemcsak építészetétő, hanem tájépítészeti megoldásaitól is izgalmassá válik.)

Ugyanez a nagyvonalúság jut eszünkbe a város felhőkarcolóinak tövében is. Felhőkarcolót sokat és sokfélét láttunk, Londonban, Párizsban, Japánban, Amerika nagyvárosaiban – az az igazság, hogy egy-egy kivételtől eltekintve nem hoznak nagyon lázba. A madridi négy toronyban mégis elgyönyörködünk. Nincs a városban több, csak ez a négy, egymás mellett, a legfőbb útvonal mentén. Egyenként is “nagyon rendben vannak”: korrekt, minőségi épületek, mindegyik külön egyéniség, de a legszebb a tornyok együttese. A ritmus, ahogy kisebb-nagyobb távolsággal sorakoznak egymás után. Távolról – akár 30 km-ről – is karakteresek, nem rombolják szét a város sziluettjét, hanem megjelölik, kijelölik a várost magát. Elhelyezésük mögött ugyanazt a gondosságot véljük felfedezni, ami a városfejlesztés egészére jellemző. A felhőkarcolók tövében pedig a kockakövek léptékváltó játéka ismét egy olyan tájépítészeti gesztus, ami jókedvre derít.

(A négy torony)

Végül szólnunk kell a metróról és a vasútról is – elvégre “kiküldetésünk” egyik szakmai oka a közlekedési fejlesztések megismerése is volt. Azt tudtuk, hogy a budapesti 4-es metró megrendelői a kortárs madridi metrófejlesztések láttán értették meg és fogadták el, hogy az alkalmazott technológia Budapesten is nagyléptékű terek kialakítását teszi lehetővé, de ezt nekünk, tervezőknek végre közelről is látnunk kellett. Fel és alá metróztunk az újabb vonalakon, és gyűjtögettük a csodákat. Láttuk, hogy a 10 vonalból álló hálózatot hogy egészíti ki az ugyancsak sok helyen felszín alatt futó Cercanías, az elővárosi vasút integrált rendszere, az inkább villamosnak tűnő “könnyű metró” vonalak, és valahol az is világossá vált, hogy az egységes tarifarendszer és az elegáns, megbízható működés mögött számos vállalat és fejlesztő megfelelően összefogott együttműködése zajlik. Nyilvánvaló, hogy egyes vonalak külvárosi kiépítését az ottani ingatlanfejlesztők finanszírozzák, de az is nyilvánvaló, hogy a reptér fejlesztését a metróvonal is automatikusan követte. És persze nem elég, hogy már két hosszanti vasúti alagút fut a város egésze alatt, már készül a harmadik, a nagysebességű vasutak számára.

(A várost alatt a metró- és a vasúthálózat, a régi és új vonalak szövedéke)

Mindennek az egyik legszemléletesebb eleme az Atocha pályaudvar. A régi csarnok – mintha a mi Eiffel-féle Nyugati pályaudvari csarnokunk lenne – váróteremmé alakult. De ez a váróterem egy hatalmas pálmakert, tavakkal, teknősökkel, és még mindazzal, ami egy pályaudvar előterében szükséges. A csarnokon túl kezdődnek a vasúti területek, külön pályaudvarral a távolsági, nagysebességű és a regionális vonatok számára.

(11. kép – Az Atocha pályaudvar koncepciója is Moneo mester nevéhez köthető) A metrón, a vasúton minden áttekinthető: az egész rendszer, az építészeti terek, az irányító feliratok, a működés rendje. Az állomásokon viszonylag kevés a reklám, a vonatokon szinte semmi. Csend van. A fülünknek és a szemünknek is. Ilyen a “vizuális csend”. Az Atocha pályauvar egy eldugott sarkában találjuk a legcsendesebb zugot: a 2007. márciusi 11-i terror-robbantások áldozatainak emlékhelyét, egy különös, üvegtéglákból épített torony alatt. Mert itt még a gyász is lehet nagyvonalú.

(12. kép – A robbantások áldozatainak emlékműve a pályaudvar mellett)

* * *

Lassan egy hónap telt el, amióta hazajöttünk. Rögtön másnap omlottak is a nyakunkba itthon hagyott feladataink, és alig múlt el azóta nap, hogy ne ütköztünk volna a honi építészet, a műemlékvédelem vagy akár a várospolitika terén következetlenségbe, kicsinyességbe, vacakolásba. Mindkettőnknek folyamatban van egy-egy kivitelezési munkája, és a kontraszt időnként elszomorító, de a hétköznapok lehetetlen vitáiban néha épp az úti élményeink segítenek kitartani. Megerősítettek bennünket, és adtak valamiféle hitet, hogy nem mi gondolkodunk hibásan, amikor minőséget, pontosságot, odafigyelést várunk el.

Élénken él bennünk az út sok-sok élménye. A szebbnél szebb múzeumi terek, amiket bejártunk, ahol egyszerre bátor és magától értetődő, ahogyan az új a régi mellé kerül. Semmit nem vesz el az értékéből, inkább gazdagítja és használhatóvá teszi: a dúsan faragott kőcsipke békésen él együtt a szikár betonfelülettel, a meleg fával vagy a hűvös acéllal.

A lépcsők, amiken le-fel közlekedtünk: a Reina Sofia mozgólépcsője, amint a tetőből beereszkedik, a rozsdás falú Caixa rozsdamentes acél lépcsője vagy a fehér lépcsőháza; Toledo hegyoldalba mélyített mozgólépcsője vagy a barcelonai Montjuic mozgólépcsői – örömmel spóroltunk meg általuk egy fárasztó lépcsőmászást. És nem hagyhatjuk ki a Güell-park bolondos lépcsősorait, vagy a valladolidi Colegio San Gregorio meleg diófa belső lépcsőit sem…

Gondolatban néha a királyi kertek gnómszerű nyírt ciprusai, az El Escorial hatalmas mammutfenyői és píneái, a csavart törzsű olajfák vagy a nemes tartású libanoni cédrusok tövében hűsölünk.

Na és a gasztronómia… Mi tagadás, mindketten nagyon szeretünk főzni, és az út révén új műfajok jelentek meg a repertoárunkban. És ha itthoni piacainkon nem is találjuk meg mindazt a nevétsemtudjukmicsodát, amit Madrid és Barcelona piacain láttunk, hazahoztunk valamit abból a bátor ötletelésből, amibe ott belekóstoltunk – időnként barátaink örömére.

Elmenybeszamolok Heninel

Heni is elkezdte irni az elmult kozel ket het Spanyolorszagrol szolo bejegyzeseket, akit erdekel olvassa el es varj a folytatast is ;) Boldog vagyok, hogy hasonloan ereznek a varossal kapcsolatban es koszonjuk, hogy itt voltatok! Daninak azota is nagyon hianyoznak a nevetteto pajtasok!

Dedanyo blogol – 8. resz – utolso!

Másnap, hétfőn reggel öreg csontjaim fájdalmára ébredek. Jön a rossz idő – mondták a régi öregek, és mondják a maiak is. Fél 7 van, még heverészek és naplózok 8-ig. Aztán Verácskámmal müzlizünk és utána kapok egy nagy bögre finom kávét, sok tejhabbal. Vera rizst főz az esti szusi vacsorához, aztán szervezget, én meg Danival játszom egészen addig, amíg nem kezd nyugtalankodni. Akkor – 10 után – indulás a játszótérre. Kevés csúszkálás és nagy focizás a hűvös, szeles időben. Vera még vissza is szalad egy kabátkáért. Jól esik a friss levegőn futkározás Daninak, mert amikor dél körül hazamegyünk, eszik és hamarosan el is alszik. Az altatás alatt – Vera instrukciói alapján – krumplifőzeléket főzök. Amikor előjön Dani szobájából és megkóstolja a főzeléket, azt mondja, hogy „ez sós”. Pedig a 3 literes lábas főzelékbe csak egy mokkáskanál sót tettem. Azt már otthon is tapasztaltam, hogy másképpen sóz az „asztali só”, a „jódozott só” és a „tengeri só”. Hát, mindenesetre nagyon elbúsulok. De Vera nem, mert belerak egy csomó vöröslencsét. Megengedi, hogy egy kis tejes rántást csináljak, aztán leszalad a boltba joghurtért. Ebből beleteszünk egy pohárral, s így igazán finom lett. Ebéd után Vera fodrászhoz megy. Én olvasgatok és közben fülelek. Fél 3-kor mocorgást hallok, szaladok Danihoz. Semmi gond, aranyosan mosolyog, jól kialudta magát. Nagyon jól elvagyunk kettesben, közben fél 4-kor Karesz haza szalad és tisztába teszi Danit (szerk. en meg a fodrasznal ulok), aztán ugrás vissza. Akkor Danit megkínálom krumplifőzelékkel, ami nagyon ízlik neki és igen jól befalatozik belőle. Fél 5 körül jön Vera a fodrásztól, szépen melírozott hajjal. Ő még tükörtojással is megeteti Danit, aztán hozzáfog a szusi készítéshez, amit én ámulva figyelek. Egy nagy zöld algalapra rizst, tonhalat, illetve lazac-kendőcskét terít, erre fekete kaviár és – ha jól emlékszem, – turmixolt paradicsom kerül (szerk. ezen meglepodnek, de mar nem emlekszem). Összegöngyöli palacsintaszerűen és felvagdalja kb 1,5 cm-es karikákra. Rendkívül mutatós, szemet gyönyörködtető étel! De nekem – Isten bocsássa meg a finnyáskodásomat, – nem ízlett. Mentségemre annyit tudok fölhozni, hogy a csaknem nyolc évtizedes ízbimbóim nem az ilyen nyers tengeri ízekre vannak szocializálódva. De azért mert kiváncsi is vagyok, meg a lelkesen kínálgató Verát se akarom megbántani, legyűrtem két karikát. Emlékszem, tavaly is készített Vera szusit (szerk. az nem sushi, hanem vietnami tavaszi tekercs volt), s az nagyon ízlett: magunk göngyölgettük az átlátszó rizslapokra rakott (bizonyára másfajta, nem nyers) ételeket. Most igen-igen restelltem a dolgot, mert eddig úgy tudtam, hogy én mindenevő vagyok. De hát inkább a tegnap esti „kimaradásukból” hozott bacon-nel sült laskagombát ettem. Danika persze beleszületett az ilyen tenger gyümölcsei, meg ázsiai jellegű ételek ízeibe, és most is vígan lakmároz az általam furcsa, nyers aromájú ételből. Utólag is bocsánatot kérek Verácskám, amiért a Te kedveskedő gesztusodat ilyen csúnyán viszonoztam.

Na, de ezt már rég túléltük mindketten. Akkor vacsora után még a neten vadászgattak jó szálláshely után arra az időre, amikor Heniékkel lesznek együtt. Aztán lementek még egy kicsit Danikával a játszótérre, s ezalatt én merengve és búsongva összecsomagolgattam a holmijaimat.

Nagyon  rossz érzés mindig az elválás, a búcsúzkodás. Rám telepedett az a rossz érzés: vajon, nem utoljára voltam-e itt, vajon nem utoljára játszom-e most a kis Danikámmal? Megint elszállt egy nagyon szép szakasza az életemnek, mint már olyan sokszor. Persze, ennek örülni kell, hogy vannak az életemben ilyen szép, boldogító élmények. Sokan vannak, akiknek ilyen nem jut…

Az utolsó éjszakán sokszor fölébredek, keveset és rosszul alszom. Félek az egyedül utazástól, a reptéri elveszettségtől. Reggel menetkészre öltözöm. Kavargó érzésekkel ülök le Verácskámmal szembe reggelizni. Az asztalon most is finomságok  és 1-1 nagy bögre. Az egyikben tea, a másikban kávé, egy kancsóban meleg tejecske is a kávéhoz. Mélázva feltöltöm tejjel a kávémat. És bámulok bele: „De furcsa színe lett!?”  Jó ég, a teámba öntöttem a tejet! Nem is méla, hanem málé voltam. Nagyot kacagunk Verával, és mindjárt oldódik egy kicsit a feszültségem. Amíg Danikával kezdek játszani, Verus leszalad bagettért, hogy készíthessek szendvicset az útra. Daninak van egy kis böröndje, azzal szaladgál a szobából ki-be. Gyorsan még 1-2 fotó, ahogy nagy vigyorival megjelenik az ajtóban! Aztán olyan „se kint, se bent” érzés lesz úrrá rajtam.

11-kor Karesz jön értem. Elbúcsúzom, s amikor Danika látja, hogy fogom a táskáimat és elmegyek, üt, kiabál elkeseredetten. Haragszik a kis drága, hogy itt hagyja a játszópajtása. Meglehetősen szívszorító. De menni kell, Kareszt szorítja a munkaidő.

Esőben megyünk a reptérre, már éjjel esni kezdett. Milyen szerencsém volt ezzel a héttel, szép száraz, meleg tavaszias idő volt! Most az Ég is sír, hogy mennem kell.

Karesz segít becsekkolni, a gépen az ablakhoz kér helyet és megvárja, amíg átmegyek a kapun. Bár előzőleg gondosan eligazított, egy kicsit kóvályogtam, fölmértem, vizitáltam a helyet. Aztán leültem és olvastam a magammal hozott Kós Károly könyvet. Amikor kiírták, hogy a H33-as beszállóhelyről indul a gépem, elindultam a hosszú-hosszú csarnokban, a mozgójárda vitt egyre messzebb, bal oldalt kilátni a nagy ablakokon át a repülőkre, jobb oldalamon szinte falszerűen sorakoznak egymásba érve valami toalettnek kinéző konténerfélék. És egyre gyanúsabb a helyzet! Úgy tűnik, fél órája gyalogolok és még mindig csak valahol a H20-onvalahány van kiírva. És ó, jaj, vége a csarnoknak! Illetve a konténerszerű építményeknek. Ezeket megkerülve derül csak ki számomra, hogy ezek az „építmények” az óriáscsarnok közepén húzódnak végig és a másik oldalukon ugyanúgy sorakoznak a beszállóhelyek. Leeresztett a pánikom és kezdtem visszafelé kocogni, mígnem elértem a bűvös H33-ast. Fél óra múlva, 14 órakor lehetett beszállni.

Addig eltűnődtem az elmúlt héten és örvendeztem magamban, hogy ilyen tündéri kis család a Veráé. Gondolataim hozzád szálltak Verácskám és megköszöntem az együtt töltött szép napokat.

Karesznak meg a 4. sorban, az ablak melletti jó helyet, ahonnan ki lehetett látni, de egyelőre csak az esőfelhőkre. Azért megörültem a jó helynek, mert ráadásul nem is ült mellettem senki.

Próbáltam olvasni, de elkalandoztak, visszaszálltak a gondolataim Verácskámhoz. Sűrű felhők között repültünk, látnivaló nem lévén, gondolataimba mélyedtem továbbra is. Örvendeztem magamban azon, hogy milyen megnyugtató volt látni azt a nagy összhangot Vera és Karesz között, ami biztosítja a szeretetteljes családi légkört. S ez Danika jó irányú fejlődésének az alapja. Annak a súlya pedig, hogy egy otthonban mindenki jól érezze magát, s meg legyen  a kényes egyensúly férj és feleség között, – bizony mindig a nő vállán nyugszik.

Tovább morfondírozva, arra gondolok, hogy amíg én vidám kettesben játszottam Danikámmal, addig Verám spanyolra, fodrászhoz mehetett, intézhette a dolgait, – tehát segítettem. Jó érzés fogott el emiatt is. Gondolatban leszóltam az Égből: „ Szép volt, jó volt, köszi Vera!”

És ekkor Franciaország déli partjaihoz értünk, ragyogóan kisütött a nap, gyönyörű volt a lenti látvány! Készítettem pár fotót is, amik ugyan nem lettek olyan jók, mint amilyen a valóság volt, de emléknek jó lesz. Később egyre felhősebb lett az ég, átláthatatlan szürkeségben úsztunk. Bár Magyarország fölé is esőben érkeztünk, de Budapest közelében szívderítő volt látni a sok szép rendezett települést, az egyenes utcákat, sok-sok zölddel övezve. Meglepően szépek, kulturáltak a Pest környéki települések. Örült a lelkem. Íme, nem csak az éjszakai kivilágításban megkapó a fővárosunk, hanem nappal is van mit megcsodálni a környékén. Legalábbis fentről….

Na, de ne legyünk telhetetlenek. Megérkeztem. Haza érkeztem. És Tamási Áron Ábelje szerint:  „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.  Itthon vagyok.

Dedanyo blogol – 7. resz

Vasárnap igen kellemes, napos, tavaszi idő várt ránk. Én jót aludtam, de Veráékat nem hagyta Dani aludni. Reggelizés után skype-on beszélünk Julcsiékkal, aztán Vera 10 órára spanyolra megy. Karesznak sok a munkája, bemegy ő is a munkahelyére. Mi Danikával igen jókat játszunk: kis matsboxokat lökdösünk egymásnak az íróasztal alatt, aztán építünk és rombolunk. Ebbe olyannyira belejön Dani, hogy az építőkockákat dobálni kezdi, hiába szólok rá,  olyan erővel dob egy kockát a sípcsontomhoz, hogy az ott lévő ér kidudorodik, bekékül. Borogatni kezdem, erre megszeppen, majd amikor látja, hogy fájdalmasan bicegek, ő is sántikálni kezd nagy együttérzéssel. Igen nehéz megállni mosolygás nélkül. Egyébként semmi gond nincs vele, meglepően hamar felfogta, hogy ha velem van, akkor ez azt jelenti, hogy a szülei elmentek, dolguk van, majd jönnek. Néha hallgatózunk, várunk, aztán újra játszunk. Elmúlik dél, megjön Vera, nagy az öröm. Dani etetés, fektetés. Vali mama lefagyasztott finom töltöttkáposztáját esszük Verával, Karesz meg inkább a tegnapit.

Ebéd után a konyhában megvilágosító élményben volt részem. Verácskám a vízforralóban vizet melegített, majd ezzel felöntötte az Aladdin csodalámpájához (szerk. French press) hasonló szép edényzetbe tett darált kávét. Én csak lestem, hogy akkor most mi lesz? Hogy lesz ebből kávéfőzés? Hát ez a kávé készítés! – mondja Verus! Jesszusom! – jajdulok föl, hát azért nem tudtam egész héten egy igazi kávét inni! Igazi, jó kávé ez, – erősködik Verám. De én harcolni kezdek: óriási nevetések közepette végre megengedi, hogy a tejhabos ibrikjét megszentségtelenítsem és felfőzzem benne törökösen a kávémat. Jól van, mama, sikerült kiharcolnod egy hét után a kávédat – mondja derűsen, és nekem is még jobban esik, mintha csak úgy megszokásból főztük volna. –

Dani ébredése után bemegyünk a központba, egy nagy térre (szerk. Plaza de Santa Ana), ami zsúfolásig tele van asztaloknál üldögélő emberekkel. Úgy tűnik, egész Spanyolország kiköltözött a szabadba! Na, itt ülőhely nincs, de Verának mégis akad. Ugyanis ázsiai kinézésű nők masszíroznak a tér egyik sarkában, a hírverők által beszervezett pácienseket. És Verácskám is „horogra került”. Lecsücsült az egyik összecsukható székecskére, az ölében Dani, és máris hozzákezdett a kis barna nő a nyaka, válla, karja gyúrásához. Karesz tisztes távolból, borzongva nézte, ő ugyanis végképp nem bírja a masszírozást. De Verának igen jól eshetett, kéjes boldogság ült az arcán. (szerk. haha) Nem sokáig, mert pár perc múlva hirtelen abba maradtak a masszírozások, a székecskéket felkapkodva, már tűntek is el dögönyözők. Mi észre sem vettük, hogy rendőrök közelegnek, de ők megkaphatták a jelzést.

A térről átmegyünk a Templo de Debot-hoz, rövid séta, focizás után Karesz Danival a csúszdánál marad, mi meg Verámmal az egyik közeli teraszon találunk egy asztalt. Leülünk a hangos, vidám sziesztázó nép közé és a ragyogó napfényben derűs hangulatban kortyolgatjuk a jeges, vörösboros üdítő itókát, ami mellé burgonya szirmot, fokhagymás oliva bogyót hoznak. Gondtalanul üldögéltem, nézelődtem, s gyűjtöttem az élményeket. A mellettünk lévő asztalnál  két 50-60-as házaspár, akik szemmel láthatólag régi jó ismerősök, barátok, és a megszokott vasárnap délutáni közös sziesztájukat töltik egy kis iszogatással, de főleg szakadatlan traccsolással. Finoman sandítgatva fölmérem az egyik hölgy szerelését: világos vászon kösztümben, a nyakában sok soros teklával, a gyöngyök közt szikrázó kövecskék. (Hm, remélem nem igazgyöngy gyémántokkal?!- gondolom, – mert ezektől a jól szituált spanyoloktól ez is kitelik.) Elegáns jelenség, az biztos, csak nekem fura, hogy tulajdonképpen itt kint az utcán, amit ugyan terasznak neveznek a spanyolok, de hát igazából még csak nem is kerthelyiség, mert el sincs kerítve…,  és igen vegyes, farmeros, pólós népség között, valahogy szokatlan a magyar szememnek a szikrázó gyöngysor. De itt spanyol szemmel kell nézni mindent. És lassan teljesen eluralkodik rajtam a laza, hedonista életöröm! Minden úgy van jól, ahogy van. Magam-meglepve élvezem magát az Életet! Olyan jó Verácskámmal kettesben!

Most is boldog érzés Rá gondolni. Istenem, milyen drága jó kis lélek ez az én tündérszép unokám. Látom, mindig azon iparkodik, hogy az – aki  akár állandóan, akár ideiglenesen – körülötte él,  jól érezze magát: szépségekkel, finomságokkal és életörömökkel töltődjön föl. Nyüzsög, szervez, bevásárol, mos, főz, közben egyik füle, egyik szeme és egész szíve állandóan Danira ügyel. „Szaladgál, mint pók a falon”, de mindezt nem önmagáért, hanem másokért teszi. Önzetlenül, – öntudatlanul (szerk.es  teljes onkivuletben :D) is.  És szorgalmas, lelkiismeretes, segítőkész mindig. Azzal hízelegtem magamnak, hogy ezeket tőlem örökölte. (De én az utóbbit bizony sokszor túlzásba vittem és a dolog balul sült el, vagyis beigazolódott, hogy „a pokol felé vezető út jószándékkal van kikövezve”.) Na, de azt biztosan nem tőlem örökölte, hogy állandóan ég a talpa alatt a föld. Persze az én lehetőségeim valamikor az „én időmben” évi 2 heti szabadságra korlátozódtak. Az is igaz viszont, hogy az alatt mindig elmentem a fiacskáimmal üdülni, és Csongor-apa is nagyon szeret világot látni.

Míg élvezem az élet ritka szép perceit és gondtalanul, – de nem gondolattalanul – nézelődök, elszalad az idő és feltűnik a két „férfi”. Apa és fia nagy egyetértésben, labdarugdosásban közelít. Egy kicsit még együtt üldögélünk, beszélgetünk, gyönyörködünk, aztán indulás haza. Virsli vacsora készül, de az én nagy-zaba élményem elnyomja most a virsli iránti vonzalmamat és inkább a reggel Verácska által készített nagyon finom tavaszi zoldseges kenőkét választom.

Vacsora után egy gyors fürdetés, és mivel „elkéredzkedtek”, hát Danival nagylelkűen  „elengedtük” a fiatalokat. Dani még nem álmos, jót játszunk. Közben bejelentkezik a skype-on Csongorom, és beszámol az otthoni választási „botrányról”: meghosszabbították a szavazási időt, mert a 19 órai záráskor – a más körzetben szavazók miatt – pl. Szolnokon több mint 700-an várakoztak. Sorszámot osztottak, valószínű hajnalra végeznek. Danit ez a hír nem nagyon érdekelhette, mégis, – mintha csak ez zaklatta volna föl – egyre nyugtalanabb lett, de szerencsére éppen jókor betoppant a Mamija, s elvitte altatni. Én is elköszöntem, egy kicsit olvasgattam, lefekvés után még elmerengtem a szép nap eseményein.

Dedanyo blogol – 6. resz

Szombaton reggel aztán ¾ 8-ig alszom. Észlelem: még mindig feszül a pocak! A háznépe még később mozdul.  És Vera egyszer csak kiadja az ukászt: 20 perc múlva indulunk reggelizni, egy kávézóba! „Jaj, tele a pocakom!”- vallom be. „Nem baj, majd teázol.” – így Vera. Igen kellemes, jó illatú helyre megyünk, csupa ínycsiklandó finomságok közé. Elcsábulok és iszom egy kávét tejjel, meg egy pohár narancslét, amihez elmajszolok egy pirított croissant is. Veráék rendes paradicsomos bagettes reggelizést csapnak, amit Dani túl hosszúnak és fölöslegesnek tarthat, mert próbálja valami hasznossal múlatni az időt, és egy kis sót szór a cukortartóba, ide-oda csörtet, mígnem Karesz papi – befejezvén a falatozást, – megelégeli a procukciót és kiviszi az autóba. Amikor én is beülök Verával, akkor derül csak ki számomra, hogy nem haza megyünk, hanem egyenesen irány: Chinchon! Hátul ülök Danival, aki megjámborulva nézelődik, a kb. 1 órás úton sokszor tűnnek föl traktorok, markolók, teherautók, amiket lelkesen megcsodálunk. Engem persze a bibircsókos hegyoldalak nyűgöznek le leginkább. Dani néha az ülőkéje elé szerelt képernyőt nézi. De csak jobb híján, mert ha beszélgetek hozzá, vagy ha kint látnivaló akad, akkor inkább az köti le a figyelmét. Egyszer csak elénk tárul egy megkapó, Dél-Franciaországot idéző, mediterrán városka!

A hegyoldalra kapaszkodó, kanyargós, meredek utcácskákat régi épületek övezik. Ez Chinchon! Ami legelőször szembe tűnik, egy hatalmas, erődítményszerű templom, s nem messze tőle egy nagy, szögletes, valamikori vár, aminek a négy sarkán romos rondellák meredeznek. Vera készít pár fotót, aztán sétálgatunk a keskeny, meredek, macskaköves kis utcákon, ahol ősrégi kis házikók, zeg-zugos beugrók, izgalmas középkori hangulat fogadja a látogatót.  De a település fő vonzereje, – turista csalogatója, – a főtere! A hatalmas térséget négyszögletesen körbe építették, valamikor vagy 3-400 évvel ezelőtt, egymáshoz hasonló, 2 emeletes házakkal, amiknek kovácsoltvas vagy fakorlátos, fönt félköríves erkélyei egészen különleges látványt nyújtanak. Az épületekben jobbára éttermek vannak, amelyek előtt, a „teraszukon” színes ernyők alatt asztalkák, és köröttük eddegélő, iddogáló, nézelődő vendégsereg.. Nekem megkapó volt a színes cégtáblák özöne is. A tér egyik felén nagy, ódon kő vízmedence, amiből 2 helyen folydogál a víz. Daninak rögtön feltűnik a pancsolás lehetősége. Lecövekel az egyik vízköpő mellett. Jobb, ha én vizezem a kezemet és nem ő, – gondolom, és oda tartom az ujjaimat. A víz finoman szét permetez, s ez Daninak visítós örömöt okoz. Persze, meg kell próbálni, mi van a másik kifolyónál!? És attól kezdve rohanhatok Dani után az egyik vízköpőtől a másikig. Végül Karesz megkegyelmez öreg lábaimnak és felvált.

Sajnos, rontja a látképet, hogy éppen kirakodó vásár sátrai lepik el a tér közepét. De ezzel nem sokat törődünk, Vera keres egy jó helyet az egyik teraszon és ide csücsülünk mi, megfáradt „öregek”, Dani meg körbe szimatol az asztalok között és alatt, macskákat kerget, sőt talál a nagy napernyők tartóján csavargatni, forgatni valót is! Így aztán jól elvan. Mi meg élvezzük a kellemes napfényt, a középkori hangulatot. Ásványvizet iszogatok, míg Vera, Karesz kávézik és olajbogyót eszeget. Csipegetünk egy kicsit olyasféle sütiből, (szerk. bizcocho) ami az én kefíresemhez hasonlít. Finom. Miután kiélvezünk mindent, útra kelünk és kb. 3 órakor haza érkezünk. Vera kihirdeti, hogy finom estebédet tervez, ezért most csak „hamarevészet” lesz, tehát bekapunk ezt-azt. Míg Danikát elaltatja, addig én az instrukcióinak megfelelően  padlizsánt, kaliforniai paprikát, sárgarépát, batátát és paradicsomot darabolok egy tepsibe, amire Verus egy kis olivát locsol. Amikor majdnem megsül, sajt kerül a tetejére, majd az előbb kifőzött színes orsótészta. Nagyon finom vacsora volt, borral koronáztuk meg.( Csak az a megdöbbentő hír lohasztotta a kedvünket, hogy Karesz megtalálta a neten: ma reggel 8 óra 50-kor lezuhant egy lengyel gép, amin az elnök Lev Kacsinszki  és felesége, valamint miniszterek és a hadsereg vezetői, összesen 96 utas volt, és senki sem élte túl a repülőszerencsétlenséget.)

Ma lesz a Madrid-Barcelona mérkőzés. Úgy tervezték, hogy Dani elalvása után bemennek megnézni, de Vera olyan holtfáradt volt, hogy vegul maradtak.

Dedanyo blogol – 5. resz

Édes Verácskám, kedves Blog-barátnők, biztosan sejtitek, hogy már régen nem vasalok. Bizony, nem csak a vasaláson vagyok túl, hanem bő 3 hét is elrepült, és én közel sem vagyok már olyan kellemes, derűs hangulatban, mint amikor megérkeztem. Sokáig nem írtam, mert – amint Csongorom szokta volt mondani, ha ígéretét nem tudja teljesíteni, – „elsodortak az események”! S ezek az események igen változatos formában adtak bosszúságot, örömöt, elkeseredést és holtfáradtságot egyaránt. Bolyongtam a bürokrácia útvesztőiben, sütöttem 5 tortát, – ennyi unoka mellett mindig akad egy-egy név- és szülinap, bedöglött a mosógépem (pedig alig volt 20 éves…) és most éppen kézzel mosok. Ja, és nagyhirtelen elvittek Bécsbe a 80 éves nagybácsi köszöntésére! S képzeljétek, Bécsben is éppen választások voltak, és ebből akkora cirkuszt csináltak az osztrák sógorék, hogy mozdulni is alig lehetett a rendőröktől, a levegőben meg annyi helikopter körözött egyfolytában, hogy itthon a fehér fésűm fekete lett a kormos levegőtől!

Na, de most gyorsan vissza Madridba.

Bár támaszkodhatom a naplómra, azért már nehezebb beleilleszkednem az ottani idők boldog hangulatába. Mindenesetre annyit leszögezhetek, hogy a hétvégi három nap igen nagy boldogságban telt el számomra. Megpróbálok gondolatban visszautazni és elmesélni az élményeket.

Pénteken ragyogó szép napsütéses időre ébredünk! Bár a reggel – mint minden nap, most is – még 8-kor is hűvöskés és pirkadati szürkeség lep mindent. Sietve reggelizünk, s ledöntjük megszokott hosszú kávénkat, majd elhúzunk a közeli játszótérre. Itt a fő szám a csúszda. Vera fönt a házikóban várja Danit, én meg lent kapom el. Hamarosan megérkezik egy aranyos kislány, az édesapjával, és egy édes kalapkával a fején. Vera és a papa ismerik egymást, angolul kezdenek beszélgetni. A lánykát Amirának hívják, januárban múlt 2 éves, hol angolul, hol spanyolul mond valamit, és rögtön be akar szállni a játékba. Fogja a kezemet, húz és valamit mondogat nekem, hallom, szólongat. Mondja a papa Verának, hogy nagymamának (abuela) szólít, úgy mint minden idős nénit. Aranyos volt és most már a két gyerkőc felváltva mászott föl Verához és csúszott le hozzám, alig győztem elkapkodni őket. Amikor Dani huncut mosollyal csak üldögélt odafönn és én biztattam:” gyere, Dani!”, akkor a csöpp lány is kiabálta cérnahangon, hogy „gyere, Dani!” Neki teljesen mindegy volt, hogy milyen nyelven szólnak hozzá, mint egy kis papagáj, mindent ismételgetett a legnagyobb természetességgel. A csúszdázás után persze még focizni is kellett. Ebbe is beszállt Amira, s úgy rúgtuk hárman a labdát, hogy a hátul nyitott cipőm tele lett apró kavicsos homokkal. Ez nem számított, mert olyan jól érezte magát nem csak Danika, hanem a kis Amira is, hogy búcsúzáskor sírva bújt az apjához.

Fél egyre értünk haza. Verácskám Danit kimosdatta, megetette, elaltatta. Ez alatt én a sárgaborsó leveshez krumplit főztem, hogy elvegye a sósságát, és kisütöttem a maradék palacsinta tésztát. Ebéd kettesben, de péntek lévén Karesz korán végez és megérkezése után az alvó Danit gondjaira bízva, mi „dobbantunk” Verával.

Ekkor volt az a boldogító délután, amiről Verácskám már korábban – mit korábban? réges-régen – olyan lelkesen és szépen beszámolt. Nem is tudom, mit  tehetek még ehhez?

Talán azt, amit én éreztem. Egy igen hosszúnak tűnt buszozás után megérkeztünk a Plaza de Castilla-ra. A hatalmas tér egyik oldalán a két óriási ferde üvegpalota a nézőben azt a képzetet kelti, hogy éppen dőlni készülnek. A tér közepét egy égbeszökő talapzat uralja, aminek a tetején hírhozó zászlaját lengeti Kolumbusz (szerk. ez mar a Plaza de Colon-nal volt). Kitt-katt, Vera már el is mentette az utókor számára a látványt.

Aztán ismét buszra szálltunk és alig vártuk már, hogy megérkezzünk a Verus által oly rég óhajtott helyre, amit én is felcsigázott érdeklődéssel vártam. Sajnos azonban 2 hosszú megállóval előbb léptünk le a buszról!  Aztán egyre vadabbul trappoltunk a kitűzött – beláthatatlanul távolinak tűnő – célpont felé. És nem csak a vágy űzött bennünket, hanem bizonyos emberi szükségletek is sürgették érkezésünket. Engem a játszótéren felszedett, s a cipőmben időről-időre orvul felbukkanó ravasz homokszemcsék keserítettek meg.

Na, de aztán az elénk táruló látvány teljesen lenyűgözött! Látjátok biztosan a fotókon, hogy milyen mesebeli házikó előtt üldögéltünk, de a fényképek nem tudják visszaadni azt az elvarázsolt hangulatot, amit éreztem ott, amikor drága kis Verámmal leültünk a teraszon az egyik asztalkához. Visszarepültem a XIX. század  fordulójára és önfeledten gyönyörködtem a körülöttem lévő szépségekben: a színes csempés „mézeskalács házban”, a mellettünk hullámzó tarka népben, akiket kerítés helyett csodálatos, öblös, mázas bödönökbe ültetett zöldek választottak el tőlünk. S persze minden között a legszebb, a legjobb az, hogy itt ül velem szemben a ragyogó szemű, bájos kisunokám, Verácska, aki elhalmoz minden – eddig ismeretlen – földi jóval. Boldog, gondtalan állapotban üldögéltünk, beszélgettünk, és közben dőzsöltünk! Először is itt fogyasztottuk el az ebéd utáni kávénkat, ami rövidebb és sötétebb volt, mint Verusé (bocs.!), de nekem így is nagyon ízlett… És ehhez kisunokám rendelt  egy nagyon izgalmas étkeket felsorakoztató tálat. Volt egy olyan, kb. 2 cm. vastag lepényféle (szerk. tortilla), ami nagyon ízlett és próbáltam kielemezni, hogy miből és hogyan készülhetett. Arra jutottam, hogy főtt krumplit összekevertek sült hagymás tojással és az egészet alul-fölül átsütötték lepény formájában. Nagyon finom volt, hasonló a mi parasztrántottánkhoz, de annál könnyebb és valami különleges ízesítőt is tettek bele. Szóval fincsi volt, és a tálon található volt még bagett, spárga, és paradicsom szeletek. Látványnak is szép és ízre is remek mind. Sokáig pocoltunk – ez szabolcsi anyósom szavajárása volt, – és élveztük a napsütést, a ragyogóan zöld pázsitot, az élet szépségét. Hej, Lányok, azt hiszem, ahhoz meg kell öregedni, hogy ilyenkor fölrepüljön az ember lelke az égig a boldogságtól!

Aztán fotózás és egy hosszú-hosszú séta következett, egy irigylésre méltó, fákkal, bokrokkal, árvácskákkal övezett, széles, tiszta sétányon. És azt nem is kell mondanom ugye, hogy a széles út két oldalán elegáns, jól karbantartott paloták, díszes erkélyekkel, szobrokkal ékesítve!

Mobilon egyeztetett időben és helyen fölvett bennünket Karesz. Dani megörül a mamijának, s már indulunk is a Retiroba. Tavaly esős, bánatos, rideg idő volt, most ragyogó napsütés, igazi meleg tavaszi idő. Így még szebb a Retiro. Külön nagy érdeme a sok játszótér, aminek egyikében Danika rövid ideig játszik, majd kitalálja, hogy a játszóteret körbevevő alacsony kerítést körbe futja. Jó nagy trapp ám ez, de Dani fáradhatatlan. Mivel közel van a park széle, Karesz papi hűségesen követi gyermekét még a 99. futamnál is. Mi lecsücsülünk Verával, mert még nézni is elég ezt a „körforgalmat”. Dani energiái kimeríthetetlenek, és amikor végül – tán a 120. körnél – megunja a körberohangálást, még van ereje sétálgatni velünk a parkban.

Este 8 után  értünk haza és virsli vacsorát rendeztünk. De ez a spanyol virsli nem olyan ám, mint egy tisztességes közép-európai, hanem másfélszer hosszabb és legalább dupla vastag. Alig tudtam megbirkózni vele, de nagyon etette magát. Ráadásul borral is locsolgattuk.  Dani az esti falatkázás közben „Caillot” akarta nézni, aztán még játszani is akart, így aztán nagyon elszaladt az idő, és úgy látszik, mégis csak kimerítette a nagy hajtás, mert az esti fürdetésnél totál kiborulást rendezett.

Amikor elaludt, Vera és Karesz még szervezte interneten a jövő hétvégi programot, mert akkorra ismét vendégeket vártak. (Most már tudjuk, hogy ezt a tervet meghiúsította es kesobbre halasztotta az izlandi tűzhányó!) És elmondták, hogy holnap Chinchonba kirándulunk! Bármennyire is ázsiai hangzása van, ez egy közeli spanyol városka.  Én fél 10-kor ágyba bújtam, s mivel a teli pocakom miatt elaludni nem tudtam, keresztrejtvény fejtéssel próbáltam elterelni a figyelmemet falánkságom következményeiről. Sajnos, ez nem teljesen sikerült, mert nagy nehezen elaludtan ugyan, de kb. 2-től 5-ig álmatlanul fetrengtem a pocaknyomásom miatt.

Dedanyo blogol – 4. resz

Éjszaka furcsa neszre ébredtem: apró tappancsok húztak át a mellettem lévő gyerekszobából a szülők szobája felé! Aztán csönd.

Aztán reggel kiderült, hogy ez a drága Tündér-Dani éjjel lemászott az ágyáról és szó nélkül áttalpalt a szüleihez. És ott az is kiderült, hogy nyakig pisis! Ezt is szó nélkül tűrte. Gyorsan szárazba öltöztették és már folytatta is a szunyát kettőjük között.

Amikor kikandikáltam a kuckómból – 8-kor, mert korábban azt hittem, hogy még zöld-hajnal van, – Karesz már elment, Vera meg müzlizett és fotókat pakolt a blogjába. Panaszkodott, hogy 2 héttel elmaradt. Reggelizés közben elárulta, hogy tegnap reggel koffeinmentes kávét kaptam, de ma már a délutáni vásárláskor beszerzett „igazi” kávéból fogunk inni. Hamarosan jön is az új, az „igazi”. Állagra, színre ugyanolyan, mint az eddigi. No, de majd az ereje, az lesz az igazi, – gondolom. Egyébként a tejhab igen kellemes ízt kölcsönöz az özön italnak.

Danika 9 óráig alszik! Aztán míg Verus vele foglalkozik, én a megbeszélés szerint a főzéshöz fogok. Mégpedig olyan sárgaborsó levest kéne rittyentenem, amilyet otthon szoktam főzni, és amit olyan boldog hévvel kanalaznak szép számú unokáim. No, de otthon füstölt porcos-hússal szoktam megbolondítani ezt az amúgy nem túl jól hangzó étket. Meg pl. szegfűborssal. Itt egyik sincs. Még szerencse, hogy otthonról hoztunk sárgaborsót, mert e nélkül végképp bajos lenne elkészíteni. De tegnap szereztek hajszál vékonyra szeletelt füstölt, nyers sovány sonkát, aminek a legszélén némi zsírcsík volt felfedezhető – a gondos szemlélő számára. Hát ezt a húsneműt csíkokra szeleteltem és föltettem főni. Egy óra múlva is kőkemény volt! Na, mindegy, hadd haladjunk, beletettem a sárgaborsót, babérlevelet, őrölt borsféléket. Így együtt is igen lassan puhult mindkettő. Mivel Verácskámnak nincs kuktája, és ehhez a kerámia-lapos főzőalkalmatossághoz sem értek igazán, ezért aztán egyre búsabban  konstatálom, hogy elmegy az egész délelőtt a főzéssel, illetve a figyelgetéssel, kóstolgatással, és ráadásul a hagymás-fokhagymás-köményes rántás után – amikor végre fölforr ismét, – kiderül, hogy  sós lett az egész! Gondolom, a sonkától, mert én alig tettem bele egy csipetnyit. Na, levizsgáztam.

Elkeseredek, csak az vigasztal, hogy ezt könnyen lehet hígítani, mert igen hamar besűrűsödik. A másik vigaszom az, hogy délelőtt  volt ideje Veranak nyugodtan foglalkozni a leveleivel, mert én is, Dani is hagytuk nyugodtan ügyködni. Örült is neki nagyon, mert el volt maradva tobb hettel.

Ragyogóan kisütött a nap, és délben elfurikáztunk a távolabbi játszótérre, ahol Dani hintázott egy jót és hosszan csodálta az ott kikötözött kutyust. Ezután egy nem éppen haladós séta következett: Dani kitalálta, hogy 3-4 lépés előre, 2 hátra! Így haladtunk mind a hárman veszett iramban,  kb. negyed óráig a pár perces úton. De jó muri volt! Otthon aztán gyors alma reszelés és – bár a recept szerint ki kellett volna nyomkodni a levét, erre nem volt idő, – belekevertük a tegnap elkészített tésztába. Hát, az első egy borzalmas vastag rongy lett. Verám gyorsan kutyult még az egészhez egy tojással, liszttel, kevés tejjel pótlást, így aztán ki lehetett sütni, az íze is jó volt, – de szó ami szó, nem volt tökéletes. Azért lekvárral igen jól belaktunk belőle, Danika is. Sőt, Karesz csak ezt evett, mert a levesben lévő sonkáról lefőtt az az 1-2 kis zsírcafatka, ezért kijelentette, hogy őt nem lehet becsapni, ez bizony szalonna, amit ő meg nem eszik. Amikor visszament dolgozni, mi mindhárman lefeküdtünk. Én naplóztam kicsit, aztán 5-ig aludtam. Amikor fölébredtem, láttam, hogy Vera a képeit rendezgette, Dani meg nem sokkal apja érkezése előtt ébredt. Akkor aztán olyan elemében volt, hogy máris focizásra kényszerítette az éhes papiját. Úgy kellett egy pár falatot a kezébe nyomni az áldozatkész apának, hogy átvészelje a lelkes, rohanós focimeccset éhhalál nélkül.

Vacsora után lent, a házi játszótéren folytatódott a játék, aztán Karesz spanyolra ment, mi még lent élveztük a jó időt. Hirtelen rengeteg felnőtt és gyerek került elő 6 óra körül, s ezek a spanyol gyerekek úgy rohannak a kis műanyag motorjaikkal a játszótéri dombról lefelé, a ház vaskos oszlopai közé, hogy a frász áll belém, ha rájuk nézek. Szerencsére mindez Danit hidegen hagyja. Ő a két kis aranyos lábacskáján rohangászik, főleg a labda után. Nyolc óra körül, szinte varázsütésre kiürül a játszótér és környéke. Mi is fölmegyünk, bár Daninak ez nincs az ínyére. Vacsora, fürdés, és utána még pizsamában a kis konyhájában dolgozik. Az asztalnál naplóztam és onnan sandítottam félszemmel, és amit láttam, az teljesen elbűvölt: határtalan komolysággal főzött, kavargatta  az „ételt”, utána a vízcsapja alatt forgatta, „mosogatta” a lábaskáját, a kezét is „leöblítette”, lerázta róla a „vizet”. Mindezt olyan ügyesen és  szakszerűséggel, ahogy a mamijától látta, és mintha tényleg folyna a víz a kis csapból. Hát, olyan édes volt, majd megettem. Nem mertünk megszólalni, nehogy elűzzük a hangulat varázsát. Vera, – az ügyes profi-fotós, – csinált pár képet, nekem csak egyet sikerült.

Hát ez a nap is szép volt és jól végződött. Későn tértünk nyugovóra, tele tervekkel a hétvégét illetően.

Dedanyo blogol – 3. resz

Éjszaka hallottam Dani fölsírását és azt, hogy átvitték magukhoz a szülők, aztán csönd lett.

Reggel fél 8-kor füleltem, – csönd. Fél szemmel fölpislantok, – sötét. Óvatosan kiosontam. Karesz már elment. Mire rendbe tettem magam és a szobát, Vera és Dani is előkerült. Müzlizés után Vera kérdi, innék-e egy kávét? Bizony az jó lenne, mert igen kókadt vagyok. Mire Dani kipakolja a  kedvenc járműveit, addigra Vera hozza is egy fedeles, füles üveg edényzetben a kávét, fém kancsóban a tejhabot hozzá. Kitölti a világos, áttetsző folyadékot. Rábámulok, s megkérdem: Vera, ez most tea vagy kávé? „Kávé, – mondja, – mi ilyen hosszúkávét szoktunk inni, ezt szeretjük.” Akkor jó. Vedeltem belőle egy jó bögrényit, de nem nagyon éreztem felüdítő hatását, – bár ezt Verácskámnak nem mertem bevallani. Inkább ő tett egy vallomást: mivel itt vagyok, van aki vigyáz Danira, tehát fél 10-kor el tud menni  spanyolra. Természetes, hogy egy nagymama segíteni akar az unokájának, de bizony szorongtam kissé, vajon mi lesz, ha kettesben maradunk a mamijához oly nagyon ragaszkodó Danival?!

Tavaly, amikor itthon voltak Nanóéknál, csődöt mondott a gyermekőrzésem, igaz, akkor még csak 1 éves volt Dani. Idén, amikor két hete Vera megérkezett Danival – kedden, – este kérte, hogy másnap menjek ki hozzájuk fél 10-re, hogy el tudjon menni a fogászhoz. Vállaltam, de nagyon megörültem, amikor a másik lányunokám, Petra, aki éppen itthon volt Grácból, ajánlotta, hogy ő is átjönne, mert szeretne Verával találkozni és „Danizni”. Petra már sokat „bébiszitterkedett”, és imádja a kicsiket. Amíg én Verát elvittem a szakadó esőben a fogorvoshoz, addig ők a legnagyobb egyetértésben, vidáman játszottak, Petra énekelt, zongorázott, mókázott.

No, de most vajon mi lesz? Már tegnap kifigyeltem, hogy mivel lehet legjobban lekötni Danikám figyelmét, és belevetettem magam  a nagy fuvarozásba: állatokat, építőkockákat, pici autókat szállítottunk, nagy berregéssel, prüttyögéssel, úgy hogy észre sem vette a drágám, amikor az édes mamikája lelépett. Nagyon sokáig igen jól elvoltunk, és amikor keresni kezdte Verust, mondtam, hogy: Mami elment, de nemsokára jön! Megnyugodott, és csak dél felé kezdett türelmetlenkedni. Akkor a hatalmas, földig érő ablakon át lestük a kertészek munkálkodását. Szerencsére hosszan permeteztek is, amit rezzenéstelen arccal figyelt. Amikor észrevettem, hogy Verácskám siet be a kapun, szóltam Daninak: Jön a mami! Boldogan loholtunk az ajtóhoz, de nem értette, miért nem megyünk ki, eléje. Mondtam: elvitte mami a kulcsot! Leültünk a székre és hallgatódzott amikor zajt hallott, ujjacskáját fölemelve, akárcsak Verácskám, ennyi idős korában, tisztára olyan tündéri volt! Végül már kiabálnunk kellett:  Mamiiiii! Mamiiii! És megjelent a mami, – Dani meg boldogan kapaszkodott a nyakába.

Én is boldog voltam, mert az első próbatétel sikerült!

Verám egy „nagylevest” készített (a nagymamám mondta ezt a tartalmas levesekre), volt benne sárgarépán, cukkinin kívül sok minden, póré meg még retek is. Igen finom lett, nekem nagyon ízlett, de Karesz azt mondta, nem olyan, mint amilyen szokott lenni. Dani jót aludt, s utána Verával elvittük a közeli játszótérre. Labdát is vittünk, fociztunk, aztán nagyokat rikkantva csúszdázott. Vera fönt, én lent vártam és kaptam el. Fáradhatatlan. Süt a nap, de hideg szél fúj, nincs meleg, elkel a pulcsi és kabát. Jót levegőztünk, kb. 5-re haza. Míg én játszom Danikával, Vera készít egy csirkemell-darabos, zöldséges, szaftos finom ételt, rizzsel. És bekever – Stáhl Judit receptje alapján – teljes kiőrlésű liszttel, kókusztejjel palacsinta tésztát, holnapra.

Amikor megjelenik Karesz-papi, megint nagy az öröm. De el kell menniük egy nagyobb bevásárlást csinálni, mert kifogyott sok minden. Óvatosan lelépnek. Dani kicsit gyanakszik, fülel, de aztán remekül autózunk, építünk. Elcsodálkozom Dani építkezésén: olyan pontos, finom kézmozdulatokkal helyezi egymásra az építőkockákat, hogy ennyi idős gyereknél ez bámulatos. Rendkívül jó egyensúly érzékkel rakja egyre magasabbra a különböző nagyságú és alakú építőket. És ráadásul meglepő türelemmel. Erről is az édesanyja jut eszembe, mert pici korában elképesztő türelemmel tudta a sikertelen próbálkozásokat újra és újra megismételni. Nagyon örülök neki, hogy Dani is türelmes, nem gurul be, mint sok gyerek. Amikor végül megunja az építkezést, fuvarozást, akkor énekelni kezdek, mégpedig olyan hirtelen kitalált dalocskákat, miknek ő a főszereplője. Ez nagyon tetszik Ődaniságának. És ezek után jön a mindent elsöprő focizás. Mégpedig a hosszú előszobában, ami a legideálisabb focipálya egy  2-3 személyes focizáshoz. Már alig állok a lábamon, de Dani még sikongva, teljes erőbedobással rohangászik a labda után és úgy rúgja, olyan vérbeli focista mozdulatokkal, hogy  ebből a srácból Reál Madridos lesz, ha így mozog továbbra is! Komolyan mondom, fantasztikus labdaérzéke van! Jönnek a szülék, lelkes visongással fogadja őket, s folytatja a focit, az új erőkkel. Aztán akkora evést produkál, hogy mindnyájan csak lessük, hova megy belé az étel?!  Fürdés után igen gyorsan elalszik, – jól elgyötörte magát. Mi is vacsorázunk, Vera kisüt pár palacsintát is maguknak, én már jóllaktam a finom – talán indiai? (szerk. igen az volt ;) – étellel, elbúcsúzom, megyek aludni.

Ez volt a szerdai nap. Jó éccakát!

Dedanyo blogol – 2. resz

Hát közel sem járt olyan izgalommal ez az útra- kelés, mint a tavalyi. Egyrészt, mert most Vera és Dani kísért, – vagy talán fordítva? – másrészt mert már „rutinos repülős” voltam. A csomagot is csak úgy félkézzel dobtam össze előző este. Igaz, idő sem volt a spekulálásra, mert a húsvéti  sütés-főzés, – s főleg a húsvét-hétfői előkészületek a locsolkodó reggelizéshez, – teljesen lekötötték minden energiámat.

Na, ezt el is mesélem! Több évtizedes hagyomány nálunk, hogy Húsvét-hétfőn kora reggel a két deli fiam – mint büszke apa – fölvezeti 3-3, testben és étvágyban egyre növekvő fiúgyermekét hozzánk (hozzám), és a szűk előszobába préselődve harsányan elzengik az arra az évre kifundált locsolkodó-versikéiket. Idén a totális letámadás tökéletesre sikerült: az első csapat még a rigmusait harsogta, amikor a második már a nyitott ajtóban toporgott. (Zengett a lépcsőház: hadd jussoljon a többi lakó is a jókedvű ünnepi ébresztőből!) Özönölt be az ármádia,  kibővülve Danival, akit hódoló udvarhölgyei kísértek: Mamija és Nanója. A hímestojások kiválasztása után aztán irány a terített asztal, ahol a magamsütötte kalács körül ott virultak a sonkás-, tojásos-, salátás hidegtálak, sütik. Kapkodtam a virgácsaimat, hogy a 12 fős vendégsereg óhajainak eleget tegyek! Nagyon jól jött Julcsi-Nanó segítsége is, mert mialatt én – Gábor unokám nómenklatúrája szerint a „gyártósoron” – készítettem a teát, addig Ő hordta szét a szomjas szájakhoz a nedűt.

Végül a vidám, évődő, jóétvágyú eszem-iszom után a népség ugyanúgy ahogy bezúdult, hipp-hopp elviharzott.

S maradt a rom-eltakarítás.

Persze, hogy nem studíroztam azon, hogy mit vigyek Madridba! Este hullafáradtan ripsz-ropsz, tele a bőrönd és már zuhantam is az ágyikómba.

Másnap, április 6-án reggel esőben vitt minket Csongor-apa a Ferihegyre, ahova igen korán érkeztünk. Ráadásul a gép egy jó órát késett. Áldás ilyenkor a hordozó: Vera jobbára Kanga-mamaként sétálgatott Danival, aki így nyugodt volt, sőt el is aludt. Ezalatt vett neki egy elegáns, – kb. 15 cm-es – repülőgépet, amit eldugtunk azzal, h. csak akkor kapja meg Dani, ha „vészhelyzet” alakulna ki nála. Hát ez az ötlete Verácskámnak jól bejött, mert a gépen – már régóta repültünk, – egyszer csak kitört a türelmetlen felháborodás Daniból, s az előkerülő kis repülő teljesen elvarázsolta. Madridig jól elvolt vele. A gépen rengeteg volt a fiatal sportoló, Reál Madridos pólóban, óriási ricsajjal. Felszállás után a magyarul, majd angolul elhangzó intelmeket nem nagyon lehetett tőlük hallani. Na, de amikor a spanyol steward hangja végigsüvített a gépen, mégpedig olyan kattogással, mint amikor a húsvéti kereplő szól (tudjátok, a harangok ilyenkor Rómába mennek), – hát akkor összerezzentünk és összekushadva vártam a „gépfegyverropogás” megszűnését! Hát, nem egy „hamvába hótt” népség ez a spanyol!

Egyébként a gép szárnyától ugyan nem sokat láttunk, de Vera – a fotóbűvész” – mégis készített pár csodás felvételt a hósapkás hegyekről, bárányfelhős kék égről. És persze jót beszélgettünk, még verset is mondtam. S mivel ez nem fapados gép volt, – mint a tavalyi Wizzer, – hamarosan enni-innivalóval is elláttak minket. Igaz, amikor a leszállás előtt újra végig hurcolták a kis tálalókocsijaikat, s kínálták az innivalót, én bizony nem értettem, hogy már megint miről van szó és a fejemet ráztam. Erre persze tovább mentek. Pedig majd elepedtem, olyan szomjas voltam. Hát, így jár egy lüke, süket öregasszony.

És ennyit a „rutinos” repülősségemről.

A madridi újabb, gigantikusnak látszó repülőtéren hosszas gyalogtúra után jutottunk el a csomagkiosztóig. Vera odavetette közben: na, mama majd itt kell kanyarognod hazafelé, egyedül.( Hajjaj! Ezt nem kellett volna. Máris belém állt a frász.) A csomagokra nagyon sokat kellett várnunk, s ezalatt Dani az időt azzal múlatta, hogy befészkelte magát a targonca kerekei közé, s ott olyan jól érezte magát, hogy még falatozott is, mintha egy büfében lenne.

Odakint Karesz boldogan fogadta kis családját, de úgy tűnt, Dani egy kicsit orrolt rá, amiért ilyen sokáig nem láthatta. Mintha bizony szegény apja tehetett volna erről, s nem ő hagyta volna el egy hétre a papiját! Na, de ezt még ebben a korban így érzékeli az emberpalánta.

Én először az egymás után sorakozó, iszonyatos méretű parkoló monstrumokat csodáltam meg, aztán Vera-Karesz meseautóját! Nem szoktam az autók küllemétől hasra esni, engem inkább a biztonság érdekel, meg a kis fogyasztás, stb., no, de ettől a szépséges kocsitól eltátottam a számat a csodálkozástól! Alig mertem beleülni, olyan gyönyörű és patyolat tiszta volt kívül-belül. És hangtalanul elröppentett az új ház, új, feneketlen hosszú, kanyargós garázsába. Onnan lifttel mentünk az új lakásba, amit Vera képein részleteiben már ismertem, de eddig sehogy sem tudtam összerakni. Most összeraktam. És nagyon tetszett, jó a beosztása, fiatalos, modern, dizájnos a berendezése. S főleg otthonos, mindjárt jól éreztem magam benne.

Karesz visszament dolgozni, Dani boldogan körberohangált,  aztán etetés után elaltatta Vera. Gyorsan tojáslevest főztünk – 5 tojásból! – és Vera a Karesz által vett nyers pizzát megsütötte. Ezután igen jó ötlete támadt – ma már a második, – koccintunk a szerencsés megérkezésünkre egy-egy pohár tokaji aszúval. Nagyon konty alá való volt! Ettünk, kipakolásztam a kellemes vendégszobában, míg Vera máris elkezdte a mosást, ami mindennapossá vált a következő napokban.. Akár csak egy kis mosómedve, – mondtam neki.

Este, amikor megjött Karesz, a hosszú folyosószerű előszobában boldog visongással futott apja elé Danika, aztán ujjongva trappolt vissza anyja karjaiba! És ez így ment hosszú-hosszú percekig, nem csillapuló boldogsággal, visongással trappolt oda-vissza. Már alig állt a lábacskáin, néha megroggyant, de addig loholt, amíg a guggolásból feldöntötte apját, és ő is végkimerülten elterült mellette, mint egy gyalogbéka. Tündériek voltak! Az egész család. Ha hiszitek, ha nem, nekem ez mindennél többet ért, olyan boldogság járta át a lelkem, hogy az semmi más földi örömökhöz nem hasonlítható.

A kellemes vacsorázás után apja megfürdeti Danit, aki még 9-ig pizsiben játszik, velem is.

Látom, van annyi játéka, mint két jól felszerelt óvodának, de mint minden gyereknek, neki is van néhány kedvence, amivel legszívesebben játszik. Ezek pedig: 3 nagy műanyag jármű, az egyik a markoló (maakoló), a másik a dömper, a harmadik a betonkeverő, amit Dani következetesen mükkülőnek hív. Mondom Verának: Te, ez a gyerek tud törökül! És a csúcs egy kis traktor, amihez egy szállítót csatlakoztatunk, s ebbe tuszkoljuk az ökröt. Aztán fuvarozunk mindenfelé boldogan. Karesz 8-ra spanyolra megy, Vera tereget, aztán Dani altatása következik.

Hát, ilyen boldogságosan végződött az első napom! Mit szóltok hozzá, hát nem vagyok én eddigi minden fájdalmam, gyászom ellenére egy szerencsés ember?! Az a szerencsétlen, aki szeretet nélkül él egyedül, de akit számos tündéri unokája, és dédunokája vesz körül, és aki annyi szeretetet, boldogságot kap tőlük mint én, – azt megedzi,  kárpótolja és tenyerén hordja az Isten. – Jó éjt!

Gondolatok a második madridi látogatás után – Dedanyo ujra blogol!

Vasalok.

Ilyenkor lehet (tudok) legjobban írni.

Meg mosogatás közben.

No, nem tollal vagy „emilben”! Hanem agyilag. Aztán ha valahogy összeáll, jöhet a gép.

Szóval, megint Madrid. Pedig tavaly azt hittem, az lesz az egyetlen ilyen kaland az életemben.

De karácsonykor Verácskám telefonon olyan pillanatok alatt behúzott a csőbe, hogy mire észbe kaptam, már úgy benne voltam, hogy kimászni sem tudtam belőle, mert Csongorom addigra megrendelte a repjegyeket. S íme, már el is suhant az az egy hét és újra itthon vagyok.

Vasalok, jár a kezem és az agyam…

Filózok: az első élmény mindig egyszeri és megismételhetetlen marad. Akármilyen szép és különleges legyen is az ismétlés. És most mégis azt kívánja tőlem az én elsőszülött, drága kis Vera unokám, hogy megint számolja be madridi utamról.

Kapálództam a feladat ellen: az élménybeszámolóhoz lelkesültség, ráhangoltság, idő kell.

„Legalább csak röviden, mama” – kérte nem csak szóval, de azzal a beszédes, ragyogó szép kék szemeivel is.

Ellenállhatatlan…

Az tény, hogy az itthoni szorongós, lehangolt, sokszor gondokkal teli állapotom áthangolása sikerrel zárult egy kurta hét alatt! De amikor tegnap rákattantam Verám blogjára, látom, hogy olyan elragadóan meséli el kettőnk boldog csatangolását és önfeledt kávézgatását az El Espejo teraszán, hogy ehhez aztán nekem igazán nincs mit hozzátennem. Sőt riadozva látom, hogy úgy feltüzelte kedves blogbarátnőit is, hogy a commentjeikből áradó túlzott elvárások megijesztenek, a súlyuk alatt összegunnyadok és belém fagy a szó.

Édes Verácskám, kedves „Blog-mamik”! Ez az irományom most olyan össze-vissza lesz. Nem szeretnék csalódást okozni, de higgyétek el, ebben a korban már egy év tíznek számít: nem úgy fog az agyam, mint régen, – tavaly, „fiatal koromban”. Rímecskéim elapadtak, szóvirágocskáim elhervadtak. És én is fonnyadozok: hol a bal, hol a jobb lábam hagy cserben, a látásom is fel akarja mondani a szolgálatot, nem is szólva a fülzúgásomról, ami miatt szegény jó vendéglátóim igencsak sokat szenvedhettek (bár fegyelmezetten tűrték, hogy süket öreganyjuk állandóan vissza-kérdez).

Szóval, ez van!

Remélem, meghatottalak Benneteket annyira, hogy ezek után nem várhattok tőlem csodákat, hanem elvagytok néhány szerény élménymorzsán is. És elviselitek, ha néha ide-oda kalandozok.

Egyébként vasalok. Még mindig.

De valahogy el kellene kezdeni utazni! Nosza!