Madridi meglepetések építészeknek

Most pedig jojjon Klari es Zoli madridi beszamoloja, epitesz szemmel es sajat kepeikkel! Nagyon izgalmas, nagyon hosszu, de direkt nem szedtem szet, mert ez igy van nagyon egyben! Kaves/teas bogreket elokesziteni! Nagyszeru pentek reggeli olvasmany :-) ¡Preparados, Listos, Ya!

***************************************

Vera januári meghívása két okból is meglepett: egyrészt évek óta nem találkoztunk, másrészt pedig – tudva, hogy építészek vagyunk – azzal csábított, hogy „Madrid szerintem az építészet egyik ‘gyöngyszeme’, tele van szebbnél-szebb, lélegzetelállító épülettel, és mintha minden most lett volna restaurálva.”

Igazság szerint Madrid építészetével szemben szkeptikusak voltunk: a spanyol, a katalán építészetről csupa jót hallottunk, de hiába lapozzuk sokat a nemzetközi építészeti lapot, nem sokszor találkoztunk épp madridi épületekkel. Vagy mégis? Lassacskán eszünkbe jutott ez-az, a Prado és a Thyssen-Bornemisza gyűjtemény kincseit pedig már rég szerettük volna megnézni. A város metróépítészete(!) is érdekelt minket, és valamiért barátaink is épp mostanában hoztak izgalmas híreket a városról. Ráadásul utazni mindig jó! Nem sokat teketóriáztunk, a repülőjegyeket gyorsan lefoglaltuk, és még Barcelonára is kezdtünk rákészülni. Az utolsó hetekben pedig az interneten szörfölgetve, a Google Earth-el barangolva, Vera blogját olvasgatva és barátainkkal beszélgetve készültünk az útra, tanulgattuk a várost.

Esős délután indultunk el Budapestről, a nap első fele még zűrös munkával telt. Karesz a reptérről hazamenet már mutatta is nekünk a külváros fontosabb épületeit. Egy reptér kapcsolata a várossal, a városba bevezető út és a környezete szinte névjegykártya: Madrid esetében a jól áttekinthető autópálya, mellette a frissen épült irodaházak és lakónegyedek már sejtettek valamit abból, amit később általános jelzőként kezdtünk használni a várossal kapcsolatban: nagyvonalúság.

Veráék egy közelmúltban épített városnegyedben laknak, így már első sétánkon megtapasztalhattuk, milyen az a lakónegyed, ami Budapestről hiányzik: viszonylag sűrű, városias, de mind a városrendezésben, mind az épületek minőségében igényességet, átlagosan jó minőséget képvisel. Az egy-egy tömböt elfoglaló lakóépületek társasházak, saját kerttel, úszómedencével, portaszolgálattal és mélygarázzsal. A közterületek nagyvonalúak, és ha a parkok még nem is mutatják teljes pompájukat, az már látszik, hogy az egész együttesnek van egy koncepciója, a tereknek érezhető a hierarchiája. Egyszóval döntően más, mint egy nálunk megszokott, “szabadon úszó” házakból álló lakótelep. Ott van már a metró, a könnyűmetró is. Legnagyobb meglepetésünkre később láttunk “félkész” városokat is – a válság ugye a spanyol ingatlanfejlesztőket sem kímélte –, és ezek egy nálunk teljesen ismeretlen állapotot mutattak: készen állnak az utak, a járdák, a sétányok, fel vannak festve a zebrák, helyükön állnak a lámpák, el vannak ültetve a fák, kint vannak a padok és a szemétládák – csak éppen a házhelyek állnak üresen, gazosan. Nálunk, ahol a lakók beköltözése után sok évvel készül csak el (ha elkészül) a park és a parkoló, az újonnan parcellázott területeken pedig ritkán készülnek járdák, legfeljebb egy aszfaltcsík az utca, mindez elképzelhetetlen. Nem tudnánk megmondani, melyik a jobb és okosabb megoldás, de a látottak mindenképp elárulnak valamit az ottani városfejlesztés gondolkodásmódjából.

Az első madridi délutánt arra szántuk, hogy kicsit szokjuk a levegőt, a hangulatot. Madrid esetében igen kellemes jelentése van annak a kifejezésnek, hogy „beleszagolni a város levegőjébe”: szinte minden nap rácsodálkoztunk arra, hogy milyen hihetetlenül jó a hegyek felől érkező friss levegő, amelyet a parkok közelében a rengeteg virág, a piacok és tapas-bárok környékén pedig a kulinária fűszerez. A város 6-700 m magasan fekszik, kissé távolabbról hósipkás hegyek veszik körül – tényleg igaz lehet, hogy Európa egyik legjobb levegőjű fővárosa. Barcelona szemmel látható szmogjához képest egészen feltűnő a különbség. A belvárosban barangolva hol az apró gesztusok, hol pedig a nagyvonalú megoldások vonták magukra a figyelmünket. A szemerkélő esőben próbáltuk kisilabizálni a belváros utcaköveibe réz betűkkel beírt mondatokat (egyikünk sem tud spanyolul, így épp csak annyit értettünk, hogy szépirodalmi idézet-e, ami a lábaink alatt hever, vagy pedig a városrész történetét ismertető szöveg). Sokak buzdítására hallgatva a Mercado de San Miguel-be kanyarodtunk be éhségünket csillapítani. A kis öntöttvas pavilon éppenséggel piac, de nem annyira vásárolni, mint inkább enni-inni, trécselni járnak ide az emberek.

(Mercado de San Miguel, a kulináris élvezetek háza)

Nem csak a turisták, a helyiek is. Nem csak a háziasszonyok, hanem öltönyös-nyakkendős menedzserek is. Kóstolgattuk a különféle herkentyűket és halakat – nem tudjuk, mi mindent ettünk, de hogy finom volt, az nem kérdés. A belváros egészéről is hasonló volt az érzésünk: nem csak turista-attrakció, de nem is lerobbant szlöm. Használják, lakják, élik – a házakat rendben tartják. Persze, láttunk a külvárosokban favella-maradékokat is, és nem is jártunk mindenhol, de a város napról napra szép lassan meghódított bennünket.

A város kulturális attrakciójának gerince mindenképp a négy múzeum: a Prado, a Thyssen-Bornemisza gyűjtemény, a Reina Sofia és a legújabb, a Caixa Forum. És ami a csoda: mindegyik helyszín a közelmúlt kortárs építészeti megoldásairól is híressé vált. Míg az első kettő bővítését Rafael Moneora bízták, a Reina Sofia átalakítása a francia Jean Nouvel, a Caixa Forum a svájci Herzog & De Meuron iroda nevéhez kötődik. Moneo az illeszkedés mestere. Nem mintha az új épületszárnyak a historizáló főépületek stílusát követnék, nagyon is újak azok, de az összekapcsolt együttesek szervesen, szinte észrevétlenül illeszkednek a városi szövetbe.  Jean Nouvel eközben – híven korábbi munkáihoz – megastrukturát hozott létre: a történeti épület mellett háztömbnyi fedett teret hozott létre, amelynek tetejét három hatalmas lábként tartják a voltaképpeni épülettömbök. Meghökkentő, soha nem látott tér. Másképp meghökkentő a Caixa Forum épülete, amelyik egy régi ipari épület átalakításával keletkezett. Az átalakítás drasztikus volt: a téglaépület tömbje elszakadt a talajtól, felemelkedett, lebeg, látszólag semmi sem tartja – igazi kacsalábon álló palota, némileg hasonlít is az előtte kiállított, ormányán egyensúlyozó elefánthoz. A téglafalakat rozsdás acéllemez tetőépítmény koronázza – ez a Corten-steel nevű anyag igen népszerű errefelé, néha már nyomasztónak is találtuk –, de az együttes “szerves” része a térre néző tűzfalra épített buja növény-fal is.

(A Caixa Forum, a kacsalábon álló egykori ipari épület)

Nem hittük, hogy ennyi nagyszerű park van Madridban – valamiért mi egy kiégett, forró, száraz városnak gondoltuk. Ez persze igaz lehet augusztusban, de májusban a parkok csodásak. (szerk. a belvaros egesz evben zold a beepitett ontozorendszerek miatt, a varos korul azonban tenyleg kiszarad minden julius kozepere) A Parque del Retiro a mi Városligetünkhöz hasonlít, csak a Hősök tere kolonnádja nem a csónakázótó előtt, hanem mögötte kapott helyet, a tóban van víz, és a park nincs a végtelenségig lepusztulva.

Nagyon megszerettük a Jardín Botánico-t hatalmas fáival, művészi virág- és zöldség-ágyásaival, szobor-fáival. A narancsvirág illatával, amely a tízemeletesek tövébe épített pálmaházból kijőve úszott az orrunkba. A jázminok, jezsámenek, rózsák és loncok illatával.

Legnagyobb élményünk azonban a folyópart rehabilitációja volt, ahol a rakparti többsávos autóutak lefedését követően sok kilométer hosszú modern park épült és épül. Egyszerű ötletek, hatásos gesztusok. Rengeteg új zöldfelület, a Manzanares mentén a frissen kiültetett gingkók és nyárfák mellett narancssárga támaszok sorakoznak katonás rendben. Valahogy keresetlenül egyszerűnek tűnik minden, az íves gránitpadokkal, mintás kőburkolatokkal, vízikertekkel és szökőkutakkal, régi és új hidakkal.

(Esti képeink a Manzanares partjáról, Veráék sokkal nagyszerűbbeket tudtak készíteni.)

A libanoni cédrust elég nagy biztonsággal, és nagy örömmel szúrjuk ki egy város sziluettjéből, bármilyen messze is legyen. Ott hevertünk később a tövében, a kellemesen felmelegedett gránitpadon, és nagyon jól éreztük magunkat. Békaperspektívából néztük a narancssárga cölöpöket… Ez volt az a hely, amit mi tudtunk Verának és Karesznek meglepetésként ajánlani.

Ők ajánlották viszont a távközlési vállalat, a Telefónica épületegyüttesét, ami egy hatalmas, zöldmezős beruházásként a városszélen nemrég épített irodakomplexum, saját metróállomással, bevásárlóközponttal, fitness-centrummal, óvodával.  Bár az együttes építészeti karaktere is hatásos – az árnyékolt üvegszerkezetek adják az irodatömbök architekturáját, melyeket hosszú, lapos lepényépületek vagy tetőcsíkok foglalnak egy hatalmas keretbe –, itt is az udvar, a mindenki által a nap 24 órájában látogatható udvar tájépítészete okozta az igazi rácsodálkozást. A vízijátékok és medencék, a sötét vörös-lila madridi levendulák ágyásai, a kő- és faburkolatok ismét csak egy szót juttattak eszünkbe: nagyvonalúság.

(A Telefónica épületegyüttese nemcsak építészetétő, hanem tájépítészeti megoldásaitól is izgalmassá válik.)

Ugyanez a nagyvonalúság jut eszünkbe a város felhőkarcolóinak tövében is. Felhőkarcolót sokat és sokfélét láttunk, Londonban, Párizsban, Japánban, Amerika nagyvárosaiban – az az igazság, hogy egy-egy kivételtől eltekintve nem hoznak nagyon lázba. A madridi négy toronyban mégis elgyönyörködünk. Nincs a városban több, csak ez a négy, egymás mellett, a legfőbb útvonal mentén. Egyenként is “nagyon rendben vannak”: korrekt, minőségi épületek, mindegyik külön egyéniség, de a legszebb a tornyok együttese. A ritmus, ahogy kisebb-nagyobb távolsággal sorakoznak egymás után. Távolról – akár 30 km-ről – is karakteresek, nem rombolják szét a város sziluettjét, hanem megjelölik, kijelölik a várost magát. Elhelyezésük mögött ugyanazt a gondosságot véljük felfedezni, ami a városfejlesztés egészére jellemző. A felhőkarcolók tövében pedig a kockakövek léptékváltó játéka ismét egy olyan tájépítészeti gesztus, ami jókedvre derít.

(A négy torony)

Végül szólnunk kell a metróról és a vasútról is – elvégre “kiküldetésünk” egyik szakmai oka a közlekedési fejlesztések megismerése is volt. Azt tudtuk, hogy a budapesti 4-es metró megrendelői a kortárs madridi metrófejlesztések láttán értették meg és fogadták el, hogy az alkalmazott technológia Budapesten is nagyléptékű terek kialakítását teszi lehetővé, de ezt nekünk, tervezőknek végre közelről is látnunk kellett. Fel és alá metróztunk az újabb vonalakon, és gyűjtögettük a csodákat. Láttuk, hogy a 10 vonalból álló hálózatot hogy egészíti ki az ugyancsak sok helyen felszín alatt futó Cercanías, az elővárosi vasút integrált rendszere, az inkább villamosnak tűnő “könnyű metró” vonalak, és valahol az is világossá vált, hogy az egységes tarifarendszer és az elegáns, megbízható működés mögött számos vállalat és fejlesztő megfelelően összefogott együttműködése zajlik. Nyilvánvaló, hogy egyes vonalak külvárosi kiépítését az ottani ingatlanfejlesztők finanszírozzák, de az is nyilvánvaló, hogy a reptér fejlesztését a metróvonal is automatikusan követte. És persze nem elég, hogy már két hosszanti vasúti alagút fut a város egésze alatt, már készül a harmadik, a nagysebességű vasutak számára.

(A várost alatt a metró- és a vasúthálózat, a régi és új vonalak szövedéke)

Mindennek az egyik legszemléletesebb eleme az Atocha pályaudvar. A régi csarnok – mintha a mi Eiffel-féle Nyugati pályaudvari csarnokunk lenne – váróteremmé alakult. De ez a váróterem egy hatalmas pálmakert, tavakkal, teknősökkel, és még mindazzal, ami egy pályaudvar előterében szükséges. A csarnokon túl kezdődnek a vasúti területek, külön pályaudvarral a távolsági, nagysebességű és a regionális vonatok számára.

(11. kép – Az Atocha pályaudvar koncepciója is Moneo mester nevéhez köthető) A metrón, a vasúton minden áttekinthető: az egész rendszer, az építészeti terek, az irányító feliratok, a működés rendje. Az állomásokon viszonylag kevés a reklám, a vonatokon szinte semmi. Csend van. A fülünknek és a szemünknek is. Ilyen a “vizuális csend”. Az Atocha pályauvar egy eldugott sarkában találjuk a legcsendesebb zugot: a 2007. márciusi 11-i terror-robbantások áldozatainak emlékhelyét, egy különös, üvegtéglákból épített torony alatt. Mert itt még a gyász is lehet nagyvonalú.

(12. kép – A robbantások áldozatainak emlékműve a pályaudvar mellett)

* * *

Lassan egy hónap telt el, amióta hazajöttünk. Rögtön másnap omlottak is a nyakunkba itthon hagyott feladataink, és alig múlt el azóta nap, hogy ne ütköztünk volna a honi építészet, a műemlékvédelem vagy akár a várospolitika terén következetlenségbe, kicsinyességbe, vacakolásba. Mindkettőnknek folyamatban van egy-egy kivitelezési munkája, és a kontraszt időnként elszomorító, de a hétköznapok lehetetlen vitáiban néha épp az úti élményeink segítenek kitartani. Megerősítettek bennünket, és adtak valamiféle hitet, hogy nem mi gondolkodunk hibásan, amikor minőséget, pontosságot, odafigyelést várunk el.

Élénken él bennünk az út sok-sok élménye. A szebbnél szebb múzeumi terek, amiket bejártunk, ahol egyszerre bátor és magától értetődő, ahogyan az új a régi mellé kerül. Semmit nem vesz el az értékéből, inkább gazdagítja és használhatóvá teszi: a dúsan faragott kőcsipke békésen él együtt a szikár betonfelülettel, a meleg fával vagy a hűvös acéllal.

A lépcsők, amiken le-fel közlekedtünk: a Reina Sofia mozgólépcsője, amint a tetőből beereszkedik, a rozsdás falú Caixa rozsdamentes acél lépcsője vagy a fehér lépcsőháza; Toledo hegyoldalba mélyített mozgólépcsője vagy a barcelonai Montjuic mozgólépcsői – örömmel spóroltunk meg általuk egy fárasztó lépcsőmászást. És nem hagyhatjuk ki a Güell-park bolondos lépcsősorait, vagy a valladolidi Colegio San Gregorio meleg diófa belső lépcsőit sem…

Gondolatban néha a királyi kertek gnómszerű nyírt ciprusai, az El Escorial hatalmas mammutfenyői és píneái, a csavart törzsű olajfák vagy a nemes tartású libanoni cédrusok tövében hűsölünk.

Na és a gasztronómia… Mi tagadás, mindketten nagyon szeretünk főzni, és az út révén új műfajok jelentek meg a repertoárunkban. És ha itthoni piacainkon nem is találjuk meg mindazt a nevétsemtudjukmicsodát, amit Madrid és Barcelona piacain láttunk, hazahoztunk valamit abból a bátor ötletelésből, amibe ott belekóstoltunk – időnként barátaink örömére.

7 thoughts on “Madridi meglepetések építészeknek

  1. Timi, igyekszem teret adni minden lelkes idelatogatonak, hogy foglalja ossze a gondolatait a helyrol :) Azt mondtak, meg nekik is jot tett, hogy igy osszeszedtek az emlekeket es sorba rendeztek :)

  2. hát, ez jól esett! köszönöm!
    tudod(tudjátok) valamiféle nyugodtságot éreztem, ahogy olvastam és közben néztem az írást!
    kifejezetten jót tett a lelkemnek!

  3. Ezt hogy erted pontosan? Bar hasonlot ereztem en is, amikor atkuldtek az iromanyt es elolvastam – sok mindent alatamasztottak, ami az en ‘laikus’ agyamban is megfogalmazodott mar. Ez a ‘nagyvonalusag’ kulonosen nagyon talalo szo. Az egesz fovaros kialakitasara igaz. Nagyon atgondolt es okosan megtervezett, ezert elheto is!

  4. Nahat, igazan jo elmeny volt Klari(ek) irasat olvasni :-)) Nagyon erdekes, hogy mi mindenre figyelnek fel a szakmai szemek…

  5. nem tudom, talán a megerősítés adott nyugalmat:)
    tetszett a stílusa, a fotók. A részletekkel!
    mintha közben sétáltam volna egyik hcsodálatos helyről a másik csodálatosabbra. és leültema folyóparton. nem volt meleg;))
    tényleg rászántam az időt, és elmélyültem benne.

  6. Nagyon izgalmas volt így (is), az építész barátaitok szemszögéből “bebarangolni” a várost. Jó olvasni, hogy a régi és a modern kellemes harmóniában van, és erre külön törekednek. Szeretem, ha egy városon ez érződik, és a múlt a jövő részévé válhat.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s