Csongi beszamoloja del-koreai elmenyeirol

Es akkor most jojjon Csongi beszamoloja Csongi stilusban, aki elmeseli tobbek kozott azt is, hogy es mikent kerult Irorszag esos-zold mezejerol a szouli `beton sztyeppekre`:-) Ime a kep, mikozben vadul blogol, s ami talan nemi magyarazattal szolgal az alabb leirtak hangvetelere :DDD

Augusztus egyik reggelén, nem ott ébredtem, ahol elaludtam!!!

El tudjátok képzelni, milyen sokk ért először, amikor írországi pihe puha ágyam helyett, a földön (egész pontosan egy polifómon) alszom egy szál alsóban, Dávid pesti lakótárs kolegám mellett valami olyan helyen, ahol még életemben nem voltam. Kicsit félelmetes igaz?! De ez még mind semmi! Nem ébresztettem fel cimborám, mert ismerem milyen eeer … barátságtalan, amikor idő előtt zavarják fel. Kimásztam az ágyból: lemosakszom a rejtélyes lakás fürdőjében, majd éhségemet oltva megkeresem a hűtőt! TE JÓ ÉG! Polipok, tintahalak, kuszkusz, muszmusz, kimchi meg mittomén’ micsodák csápolnak arcomba. Annyira megijedtem, hogy ki akartam szaladni a lakásból, amikor azonban megmarkoltam az ajtó kilincsét, elkezdett hozzám valamit beszélni, hogy “Anyong’ hasszejó” illetve valami akármi mást. ‘Ennél hülyébb álmot!’ gondoltam magamban. Elkeseredésemben már épp azon voltam, hogy a lakás ablakán fogok kiugrani (5. emelet), csak hogy felébredjek a rémülettől, amikor mögöttem megjelent nővérem! “hát te meg mit keresel itt, Csongikám?” “Én tudjam?!” és már épp vetettem volna le magam, amikor megfogta kezem ….

És ez így igaz, ahogy leírom! Lényeg, ami lényeg! Szöulba Teleportáltam Írországból! A Heroes sorozat úgy látszik nem mese, csodás képességű emberek tényleg léteznek, itt vagyok például én! És ha már itt vagyok én, és adva a lehetőség, írok pár sort dél-koreai élményeimről!

Kulturális sokkok egymás hegyén-hátán érik itt az embert, gyengébb idegzetűek könnyen rohamot kaphatnak. Ajánlom, mindenki próbálja teljes nyitottsággal olvasni a bejegyzést. Én nem merek olyan nagyvonalúan írni, mint Dávid, nem látom át, és alig látok bele a dél-koreai kultúrába és társadalomba (a nyelvhez meg semmi közöm). Szerintem ahhoz, hogy ezt valaki megértse, legalább egy pár éveket kéne élnie itt szorosan egy koreai közösségben. Ennek oka, hogy az itteni életközösségek zártabbak, az emberek általánosságba szégyellősek, nehezükre esik bármire is nemet mondani, túlzott ez az ide-oda tiszteletadás (a hajlongás meg lassan nekem is kezd gerinc problémákat okozni, mert egyszerűen, ha elkezdik előttem, valamiért én automatikusan visszahajlongok); általánosságban a tapasztalataim teljesen ambivalensnek mondhatóak. Tehát egyáltalán nem olyan egyszerű kiismerni őket, mint pl.: Egy spanyol, olasz vagy ír virtusú embert, akik nyitottak, és valahol gátlástalanok. Ezért is inkább próbálok egy-két történettel arra mutatni, mennyire más Dél-Korea, mint teszem azt Európa!

Öcsém beszámolt az első éjszakai élményről, amikor is szülők százai piknikeztek 11- éjfél tájékán a parkban, míg 5-10 éves gyermekeik felhőtlenül ugrándoztak a színes szökőkutakban, vagy épp lebegtek a köves kis folyóban. Másik alkalom, amikor épp egy kávézóban beszélgettünk Vera nővéremmel, amikor az ablakon kitekintve megláttunk két 12 éves forma gyereket, akik azon izgultak, hogy az úttestre görgetett vízibombájukon mikor fog áthajtani egy autó. Az épp arra járó felnőtt, pedig a gyerekek segítségére sietett (gondolta őt), és kihozta viziluffancsukat a főútról. Hogy hová is akarok ezzel a két példával kilyukadni?

Ahogy én látom, ezeket a gyerekeket egészen más elv alapján nevelik, mint otthon. Csak egy egyszerű Magyarországról hozott példa: „Pistike, ne játssz az utcán, mert elüt az autó!”, vagy az ésszerűségre nevelő „Pistike, fejezd be rögtön a pancsikolást!” „Miért Anyu?!” „Azért, mert azt mondtam kisfiam!” Magyarországon a kisgyerekeket folyamatos féltésben neveljük, mindenért aggódunk, nem bízunk bennük, sem másokban, hogy vigyáznának rájuk. (Aminek sajnos van alapja). Ez itt egészen máshogy működik, mivel az emberek nagy része teljes munkaidőben dolgozik, az anyák 3 hónap szabadságot kapnak gyermekük megszületése után (az idősebb generációra egyébként jellemző, hogy nők háziasszonyként élik le életüket, de a most felnövekvőknél egyre gyakoribb, hogy a nagymama vállalja fel az otthoni feladatokat a baba körül). Az, hogy itt egy tök ismeretlen ember megsegít két 12 éves forma srácot, vagy hogy a boltos néni odafigyel a bolt környékén játszadozó fiatalokra teljesen természetes. A gyereknevelés nagymértékben érinti a gyerek körül található szociális hálót, nem csak a szülőkre hagyja (idő hiányában máshogy nem is igazán tudnám elképzelni). Feltételezem, hogy ez is hatással van arra, hogy a koreaiaknak, ahogy felnőnek nagyon fontos, hogy a társadalom által megbecsült munkájuk es családjuk legyen, és emellett ők is tevékenyen részt vállalnak a közösségi életben, hogy odafigyelnek mások gyerekeire éppen úgy, ahogy alapvetően bizalommal fordulnak oda ismeretlenekhez, és szívesen nyújtanak segítőkezet bárkinek az utcán, metrón, munkahelyen, akárhol.

Második alcímként ezt is írhatnám: A koreai gyomor!

Hát az valami csoda! Ettél már elcsípőzött erőlevest?! Kóstoltál már kínaiban csípős savanyú levest, hogy még ízesítés gyanánt belelögyböltél három kanál erőspestát?! Akkor elmondom, még életedben nem ettél koreaihoz hasonló fűszerezésű ételt. Itt a mottó akár az is lehetne, „Mi mint csíp, úgy harapd!” Jómagam, aki igen szereti a jó paprikás és erős magyar ételeket (amelyek néha kétszer csípnek), komolyan mondom, majdnem minden második alkalommal majdnem elbőgtem magam az éttermekben egy-egy koreai tradicionális gasztronómiai fogás után! Az még hagyján’, hogy a főétel lyukasra marja szájpadlásod, nyelved, ínyed, és minden ízlelő szerved, de hogy a hozzá adott 3-4 féle saláta (ahogy ők nevezik kimchi) tocsog a sűrű masszaszerű pirospaprikában, az már maga egy hadjárat az egész gyomor, máj, vese és bélrendszer ellen! A tengeri ételek még csak-csak elmennek, egyik nap öcsémmel nagyon finomat nyammogtunk két felvágott polip felett, pár kagyló és egyéb tengeri herkentyű társaságában. De ami igazán betett, a fent említett kimchi, leves formájában. Ez kérem úgy nézett ki, hogy Karesz sógorom két munkatársával együtt ebédeltünk, és még a koreaiak is izzadtak, bepozsgásodtak és szipogtak tőle, mint a tüdőbajos. Gyakorlatilag számomra és öcsém számára a harmadik pálcika falat után, már teljesen mindegy volt, annyira bizsergett égett az ajkunk, szánk, torkunk, orrunk, szemünk. Ezután (nem hazudok) az üveget kirobbanó örömmel megrágtam volna, a borotvapengét pedig vigyorogva desszertként nyeltem volna le. Soha nem akartam volna elérzékenyülni egy egyszerű ebéd közben, de ezek a koreaiaknak csak sikerült megríkatni azon a delei órán. Ennek ellenére ne essen félreértés, mert nagyon élveztem a kajákat, és ma, mint utolsó nap még tervezem, hogy késő este még bemajmolok valamit éjszaka az alattunk elhelyezkedő éttermek egyikében.

A másik dolog, ez a pálcikával evés. Élvezetes dolog, meg lehet vele tempósan enni is, de azért bizony ezek a fém pálcikák (szálanként negyed kiló), amikkel az itteniek étkeznek, az elején iszonyatmód megizzasztottak.

Tisztelet:

Mindenek felett! A boltba külön hajlongó emberek üdvözölnek, s ha rád köszönnek nagyokat biccentenek közben, a kispult mögött az eladó mosolyogva lefejeli a plexi üveget, de ő bizony akkor is megadja a tiszteletet. Az egész társadalom a másik nagyfokú tiszteletén alapszik, ami talán a konfuciánus és buddhista értékrendből ered. Én el se tudom képzelni, hogy itt akarva akaratlanul megbántaná egyik ember a másikat. És hogy ebből következve mennyire őszinték egymással, mennyire mondják el egymásnak a másikról kialakult véleményt, igazából fogalmam sincs. Kétszínűsködnek?! Vagy egyszerűen számukra mindenki szimpatikus, és senkire nem nézek furcsán?! Hello Kitty rózsaszín függöny?! Ez bizony rejtély!

Nem tudnak nemet mondani. Emellett felhoznám Dr. Gombos Zsuzsa tanárnőm egyik anekdotáját egyik volt dél-koreai (lehet Japán, ez esetben milliószor bocsánat) diákjával kapcsolatban. A lényeg, hogy 20 fős tanóráján megkérte a gyerkőcöt, hogy vigye el egyik társának a fénymásolatokat, amit személyre szólóan nyomtatott neki. A srác teljes határozottsággal mondott igent a dologra, eltette a fénymásolatokat, majd soha nem vitte el/adta át őket a csoporttársának. Hogy ez itt mennyire jellemző, azt nem tudom, de többek meglátása szerint is, egy felettük álló személynek egyszerűen képtelenek azt mondani, hogy „nem”. Dávid valami ilyesmit mondott „Itt rend van kérem!”. Ez esetben jobb szeretem a káoszt.

A metró.

Itt ne a pesti kékmetróra tessen gondolni, amin évente fedeznek fel új gombafajokat, illetve ahol a kapaszkodócsőben játszadozik a váltóáram. (Csak megemlíteném, hogy itt egy vonalon több megálló van, mint pesten összesen, a Verákhoz legközelebbin szám szerint 44 (70km hosszan). A 8 külön vonallal beszorozva, rájöhetünk, hogy bizony egész Szöult lefedik a járatok.) Ezek a gépek teljes multifunkcionális komplexumok! Mire is lehet használni őket?!

1. Utazni – bravó, gondolom ezt mindenki kitalálta.

2. Aludni – ülve, gyakorlottabbak állva, ízlés szerint.

3. Sms-t írni – trükkösek oda se néznek a mobilra, úgy pötyögnek, miközben újságot olvasnak. Az absolute talentumok egyszerre két kézzel két külön mobilon irkálnak (nem viccelek, egyébként 1 sms ára átszámítva kb 8ft).

4. Tölteni – igen, ha telefonod lemerült, akkor a kocsi végében felteheted az extragyors töltőre.

5. Televizionálni – Sok kis ember sok kis hordozható mini tv-vel jár, de jellemző, hogy kis kivetítőkön reklámoznak, riportokat vetítenek az utazóknak.

6. Adományozni – rendszeresen masíroznak át vakok, szegények, és hajléktalanok a kocsikon, alamizsnára várva. (egyébként megfigyeléseim szerint a koreaiak elég sokat adományoznak, véleményem szerint azért, mert náluk egyáltalán nincs olyan államilag kiépített szociális támogató rendszer, mint Európában)

7. Shoppingolni – Ugyancsak jellemző, hogy „bussinessman”ek szaladgálnak vagonról vagonra potyerkájukkal. Termékeik: Esernyő, legyező, muzsikaszó (5cd-s korean pop – embert lehet gyilkolni vele), uborka pucolo és a kedvenceim: szelídgesztenye pucoló, Bézbólsapkára csíptethető olvasólámpa (ki az a „nemnormális”, aki baseball sapkában fekszik le aludni?!).

8. Megtérni – Szoktak igen ékesszóló emberek is berontani, és elmesélnek egy-egy történetet Jézusról, Buddháról, Mohamedről, ki milyen babonás.

(Jelenleg idő hiányában szünet, ugyanis indul a gépem hazafele, és Vera mindenképp szeretné, ha már feltöltésre kerülne ez, első részként. Így hát búcsúzom egy kis időre. Intermezzóként ezt viszont semmiképp nem kihagyni: )

Köszönet!

Verának és Karesznak, akik mint váratlan vendéget ilyen szívélyesen fogadtak, mindig jóllakattak, az éjszakai ébrenléteinkkel és házbeli dorbézolásainkkal szemben végig állták a sarat, és persze a rengeteg sok szép élményt, amit nélkülük soha nem kaphattunk volna meg. Ugyanígy szüleimnek, (1.hogy ilyen szép szál legényt neveltek öcsémből és belőlem,) és hogy ők is nagymértékben támogattak ennek az útnak a létrejöttében! Hálásak vagyunk, de nagyon!

Szabolcs szerint Del-Korea

Sohasem írtam blogot, de Vera szerint ez most kötelező. Úgy látszik ez itt olyan, mint odahaza a mosogató kipakolása. A zaklatott írás sose volt a védjegyem, de azt hiszem a témákban való csapongás most elkerülhetetlen lesz. Elsőként a fiatalokról szeretnék írni, majd az idősebbek kerülnének a terítékre. Végül pedig úgy tervezem a metró és a bolt kerülne rövid bemutatásra. Na hát lássuk, mit hoz ki belőlem ez az esős nap.

A PARK

Veráéktól nem messze található egy „aprócska” park. Ha mondjuk fél szanda lebontásra várna, akkor könnyedén helyet találnék neki. Az elmúlt napokba elég sokat jártam ide, elvégre hol máshol lehetne megtudni a koreai fiatalokról, mivel töltik kevéske szabadidejüket. Számomra ez már a szombati látogatáskor kiderült, de én a következő napokban is vettem a fáradságot, hogy megnézzem mindazt, ami első nap annyira elkápráztatott.

Megvilágított patak a parkban

Ződ gyepen az örök ifiúság

A “halálos csapda” ismét foglyokat ejtett

Az óra fél nyolcat üt, én pedig ismét valami késztetést érzek, hogy kilépjek az éjszaka csendjébe. A szürkület indít útnak, és közben azon gondolkodom, milyen jó is lesz újból belecseppeni a park ilyenkor megszokott életébe. A szökőkutak- melyekből szám szerint öt helyezkedik el a park területén egy kicsit eltérnek az otthoniaktól, de nem véletlenül. A park márványlapjaiba vájt lyukakból feltörő víz, és márványba süllyesztett színes lámpák pazar összképet produkálnak a kikövezett mederben csordogáló patakok és megdermedt szobrok társaságában. Ezekbe a különböző színekben játszó szökőkutak tövében többnyire 6 -8 évesek játszanak, de olykor magamkorú srácokat, csajokat is látok megmártózni. Még az őszinte őszi idő sem riasztja el őket.

Az egyik alkalommal, mikor kint voltam, egy érdekes eset esett meg egy gimnazista lánnyal, aki két uniformisos barátnőjével fotóztatta magát az egyik szivárványszínekben játszó szökőkút előtt. Annak rendje és módja szerint beállt elé, majd a lencsébe vigyorgott. Sajnos csak a kép elkészülte után vette észre, hogy közbe a víz már nem tódul a magasba, így hát úgy gondolta, nyugodtan besétálhat a közepébe. Rosszul gondolta. A lyukakból újra előtűnő vízsugarak kalitkaként vették körbe az ártatlan leányzót, és áztatták el teljesen. A cella áldozatává vált lány egy darabig toporzékolt a vízfátyol mögött, majd úgy döntött inkább kivágja magát a sugarak szorító öleléséből. Két barátnője derék kacagással várta, majd barátságos somolygások közepette elhagyták a helyszínt.

Felsorolás szinten megpróbálom leírni, mi mindent is foglal magában, ez a szabadidő központokat megszégyenítő parkocska. Foci-,tenisz- és kosárlabda pályákat. Egy hatalmas görkorcsolya pályát, melyet itt előszeretettel használ, minden korosztály (6-tól 100 évig). Természetesen a tervezők a deszkásokra is gondoltak, és elhintettek egy pár rámpából álló pályát nekik is, közvetlen a lábtengósoknak otthont adó terület mellett. Ezen kívül van jopar játszótér, egy lábmasszírozó sétány valamint néhány kinti kondigép. A park elképzelésében a képek segíthetnek: Pár sor az otthoniak számára

Azt kell, hogy mondjam a park minden igényét, kielégíti az itteni fiataloknak. Így eszükbe se jut, hogy néha dühöngeni kéne valahol, vagy csak simán beülni valahova egy pofa sörre. Sajnos az otthoni értelemben vett pubok és rock kocsmák itt nem igazán elterjedtek. A csajok első pillantásra egyikünknek se nyerték el a tetszését, de nekem úgy tűnik egyre több szép lányt látunk az utcákon. Az is lehet, hogy csak lejjebb adtuk a szintet. A koreai rock és metal muzsika után én is csak Youtubon tudtam nézelődni, mivel a boltokban kirakott CD-kről és újságokról csupa selyemfiú vigyorgott rám. Ezt követően letettem arról, hogy egy CD-t is megvegyek.

Az idősebbek szokása

Köpés. Az öregek eme igen fejlett szinten gyakorlott tudománya már- már a napjaim részévé vált. Az ijedelem terén is egészen új élményeket szereztem, amikor egy öreg hölgy a szöuli market közepén szörcsögött fel mellettem. Elég nehéz lenne leírni, mit is éreztem akkor. A félelem egyszerre keveredett el bennem egy egészen új hang megismerésével. Azt kell, hogy mondjam, a köpés itt nem csak egy laza folt a betonon. Mindazonáltal úgy vélem az idősek által oly magas fokon művelt torokból felszippantós technika megkövetelne némi etikettet. Ez már több napja nyomta a szívemet, örülök, hogy megoszthattam veletek.

Metró

Szó mi szó, mióta itt vagyok, egyre jobban élvezem a metrózást. Mikor belépek a metró ajtaján és a fülhallgatók is a helyükre kerülnek, egy egészen másvilágba kerülök. Aztán lassan megindul a gépezet, és úgy suhan át a féregrágta üregben, mintha egy kísértet lenne. Eközben az emberek többnyire alszanak, de rengeteg fajta tevékenység figyelhető még meg. Itt a zenehallgatás nem korhatárfüggő, mint otthon. Mikor lát odahaza az ember 50- 60 éves embereket iPoddal a kezükben? Ezen kívül van, aki TV-t néz a mobilján, akad olyan, aki chattel az interneten és olyan is, aki egyszerűen mindezt egy időben csinálja.

Az időseknek, sérülteknek és terhes asszonyoknak külön helyek vannak elkülönítve, minden egyes szerelvényen. Ezekre az ülésekre még csak meg sem próbálnak leülni az emberek, jól tudják kik számára van fönntartva.

Bolt

Gondolnád, hogy valamikor az lesz a munkád, hogy ott állsz a bolti sorok végén, és valami gusztustalan poliplábat próbálsz rátukmálni a kedves vevőre?

Mivel a koreai E- Markt boltban több tucat ilyen állás van, ezért ez már nem is olyan elképzelhetetlen. Befordulsz a sarkon, és egy mosolygos néni, gyanus szinu köpenyben nyújtja át neked az ízletes tintahal megmaradt testrészeit. Jól hangzik mi? A másik érdekesség a boltokban, hogy minden mütyür tárgy vagy kaja mellé kapsz valami ajándékot. Mikor hazaértél, belenyúlsz a szatyorba. Kiveszed a Sojut és beteszed a hűtőbe. Aztán ismét belematatsz a zacsiba és kihúzod a Soju mellé ajándékba kapott kétkezes viking harcikalapácsot.

David szerint Del-Korea

Mily félrevezető a cím: hogyan is ismerhetném meg Dél-Koreát két hét alatt, igazából még az ország szeletének (Szöul) a szeletét (belváros) sem látom át, nemhogy az egészet Panmunjeomtól Busanig (postomban a McCune-Reischauer-rendszert 2000-ben felváltó újragondolt koreai romanizációt használom). Mégis tennék egy szerény kísérletet a nagyvárosi koreai élet lefestésére, komparatív természetemből fakadóan pedig folytonosan összehasonlításokat végzek majd.

Mindenekelőtt szeretném megköszönni szüleimnek és a sunnywalk blog tulajdonosát jelentő Verának és Karesznak, hogy vendégül láttak a Szöul külvárosában (Anyang, vö: Szandaszőlős) található otthonukban, és a mindig támogató őseimhez hasonlóan hozzájárultak az élmény teljességéhez. Őszintén szólva leírhatatlan, mit érez egy hozzám hasonló Távol-Kelet-geek, amikor kijuthat az általa istenített országba. A film világából érkezem, a délkelet-ázsiai régió popkulturájából ez érdekel igazán (itt hallgattam elég kpopot, és bízvást állíthatom, ramatyságban bátran konkurál az elsődleges cimboráit jelentő canto- és jpoppal), noha Dél-Korea filmművészetét jószerivel csak a hallyu ősrobbanásától (1999) ismerem kellő mélységben, ezért is kiáltottam keonbae-t (egészség! egészségetekre!, vö. kampai, cheers), amikor az egyik metróaluljáróban ráakadtam Im Kwon-taek korszakos Sopyonje című alkotására, illetve az Obaltan című mérföldkőre (Kim Ki-young opus magnumjára máig vadászom). No, de hagyjuk a bennfennteskedést, aki kíváncsi egy rövid nemzeti filmtöri-összefoglalóra, az kattintson ide, avagy fordításomban olvassa el a Filmvilág 2005/10. számában.

Hogy megértsük, miért az az első benyomása az embernek, hogy itt rend van, csend, és fegyelem, ahhoz vissza kell nyúljunk az egyetemes történelem egyik leghosszabb ideig regnáló uralkodócsaládjáig (Joseon-dinasztia). Nem véletlen, hogy bármelyik szöuli palotába megy az ember, ott a Joseon nevet fogja látni: e ház királyai 1392-től egészen a japán annexió kezdetét jelentő 1910-ig vezették az államot, a nagyvonalú egyszerűsítésekre hajlamos turisták nem véletlenül mondogatják, hogy “Joseon-dynasty=korean history”. Visszatérve az eredeti gondolatfonalhoz: ők tették államvallássá a konfucianizmust, amelynek patriarchális és családcentrikus szemlélete, hierarchikus világlátása, erkölcsi tanításai máig elevenen élnek, noha a fiatalabb nemzedék már szükségképp globális generáció, tradicionális koreai ételek ellenébben a Dunkin’ Donuts és a McDonalds plasztik kajáit favorizálják, soju helyett Heinekent és drága whiskyt isznak a diszkóban, és úgy öltözködnek, mint bármelyik európai fiatal. Ugyanakkor a hagyományos rítusok modernizált változatai (1. születésnap, 60. születésnap nagyszabású megünneplése, születés, házasság, temetés kiemelt fontossága stb) továbbra is élnek, csakúgy, mint az idősebbek tisztelete vagy éppenséggel a társadalmi státuszhoz igazodó meghajlás mélysége (nyelvileg a honorifics és a speech levels érdemel említést, de ebbe most ne menjünk bele). Noha magam nem tapasztaltam, ám több hölgy említette, hogy itt a férfiak továbbra is lenézik őket (e “hagyomány” tekintetében Japánban is nagyon hasonló a helyzet), és hogy többen ezért is kedvelik az európaiakat, mert azok sokkal kedvesebbek, figyelmesebbek, udvariasabbak náluk.

Alapvetően halkabb a beszédhangjuk, mint mondjuk nekünk, magyaroknak (és akkor a spanyolokról, olaszokról ne is beszéljünk), napközben sehol egy hangoskodó ember, a buszsofőr például egy ízben azért szólt nekünk, mert túl hangos volt a dialógus. Itt rend van, mindenki tudja a dolgát, tisztelik a rangban felettük állókat és az időseket (a metrón minden kocsiban külön ülések vannak lefoglalva az öregeknek, az állapotos nőknek és a mozgássérülteknek, és ezekre a helyekre még viccből sem ül le senki): hiába lazul a konfuciánus szabályrendszer, még mindig érvényes — szabadelvűbbnek csupán azokat mondanám, akik hosszabb időt töltöttek Európában vagy az USA-ban. Érdekes lenne ezt összevetni a kereszténység morális tanításaiank európai továbbélésével, elég jelentős lenne a kontraszt: mi mikor dobunk vissza kenyeret a kő helyett? Feltűnő volt az is, hogy az elképesztő forgalom ellenére sem látni egymásnak kiordító, káromkodó embereket, én például már háromszor kaptam volna szívrohamot az egyik buszvezető helyett, de ő csak némán, türelmesen vezetett tovább. Itt rend van, olajozottan működik a gépezet.

Okleveles láma vagyok a közgazdaságtanhoz, a koreaiak brutális munkabírása és munkaszeretete azonban több mint feltűnő: ez minden bizonnyal közrejátszott e kistigris világgazdasági tényezővé válásában. Hiába reklámozzák a Samsungnál (itt Samseongnak írják, ejtsd: számszang, zárt a-val), hogy nyolctól ötig tart a munkaidő, itt lazán dolgoznak 10-12 órát is a helyeik, és inkább alszanak a metrón meg a wc-n, de amíg haza nem megy a főnök, addig senki nem megy sehova. A főnök itt pedig nem azt jelenti, aki dirigál, és hazamegy kettőkor, hanem aki munkabírásával és szakértelmével példát mutat a beosztottjainak, és ha éjfélig dolgozik, akkor mindnenki éjfélig gyűri vele együtt. A workoholic-lét persze messzebbre mutat, magyarázatot ad arra, hogy a világon miért itt az egyik legalacsonyabb a gyermekszületések száma, és hogy miért van átalakulóban a konfuciánus társadalom alapegységét képező család. Annak ellenére, hogy meglátásom szerint — az ugyancsak munkamániás Japánhoz hasonlóan — az elfojtások birodalma ez az ország (nem is tudom, hol olvastam, de egy átlagos üzletember egy héten többször is látogatja a helyi prostituáltakat) még az elkerülhetetlen elidegenedés ellenére is nagyobb társadalmi szolidaritást érzékelek, mint otthon. Segítőkészek, figyelnek egymásra, és itt most nem magamra, egyszerű turistára és a méltán híres koreai vendégszeretetre gondolok (Heongari? Ne, Budapaesteu!).

Ugyanez a vég nélküli meló igaz az iskolásokra, akik reggeltől estig tanulnak, ha vége a sulinak, különórákra (leginkább angol) vagy edzésre járnak (taekwondo), nem véletlen, hogy amilyen fegyelmezett mindenki hétközben, akkora megborulást jelent a pénteki és a szombati éjszaka: a nightlife aztán semmiben nem különbözik a nálunk megszokottól, bahtyini karnevál, egy pillanatra minden kifordul a régi kerékvégésból, smárolnak a fiatalok (napközben elképzelhetetlen lenne itt egy public kiss), ivászat (az europidoknál jóval kevesebbet bír mindkét nem), kertelés nélkül, direktbe megy a nőzés (bár az argentin szintet még nem ütik meg, ahol ismerkedés céljából instant lekapja a csávó a csajt), ilyenkor semmi sem szent, ami a csövön kifér, reggel hatkor ugyanannyian vannak a diszkóban, mint éjfélkor. Meg kell említeni azonban, hogy a lányok korántsem olyan könnyűvérűek, mint Európában (és itt most tekintsünk el az alkoholos befolyásoltságtól, hisz az Quebectől Kamcsatkáig ugyanazt a hatást produkálja), manapság már nagy Don Juannak számít, akinek volt 2-3 barátnője a házasság előtt (régen még ennyi sem dukált). Ezért van az, hogy 20 éves koreai nők úgy viselkednek, mint otthon egy 13-14 éves, komolytalankodnak, vihognak, mutogatnak. Try an older one.

Még mindig kevesen beszélnek angolul társalgási szinten (úgy hiszem, talán ez az egyetlen faktor, amelyben versenyre kelhetünk velük), aki már járt kint, az tud valamennyire, egyetemisták már magasabb százalékban beszélnek, de ezt még mindig kevésnek érzem. Ez vélhetően abból fakad, hogy teljesen más a hangképzése és a struktúrája az angolnak, amit nehezen tudnak megérteni. A koreai ugyanis a magyarhoz, a törökhöz és a finnhez hasonlóan az ural-altáji nyelvcsaládba tartozik, agglutináló (ragasztó) nyelv, furcsán hangzik, de nyelvi logikája igen közel áll a magyaréhoz. A “megyek a bankba” mondat teljesen ugyanígy hangzik, azzal a különbséggel, hogy a koreai szórend a magyar alany-állítmány-tárgy (SVB) helyett alany-tárgy-állítmány (SOV) szórendet követi (Eunhaeng-e kayo, ahol az eunhaeng a bank, az -e felel meg a magyar -ba, -be, -ban, -bennek, a kayo pedig a menni (kada) ige jelen idejű alakja). A “van” ige például nyelvünkhez hasonlóan ugyanúgy kifejezhet létezést, mint birtoklást. Kedvenc benyögésem (Gyönyörű vagy!) ugyanúgy hangzik koreaiul (Yeppeoyo!, csak épp itt ige egybeolvad minőségjelzővel). Van egy igazi parasztvakítós varázsmondat is a tarsolyomban, sikerem szokott vele lenni (I sesangeseo kajang yeppeoyo!, vagyis Te vagy a leggyönyörűbb lány a világon!:D). Az érdeklődők figyelmébe ajánlanám a koreanisztika legkiválóbb magyar szakértőjének (Osváth Gábor) kapcsolódó írását.

Meglátásom szerint a koreai a legkönnyebb távol-keleti nyelv, már amennyiben írni, olvasni és beszélni is meg akarunk tanulni. A kínairól és a thaiföldiről ne is beszéljünk, azok tonális nyelvek, ott nemhogy írni, de beszélni is irtózatosan nehéz, abszolút hallás nélkül gyakorlatilag lehetetlen megértetni magunkat. A japán társalgás mindenképp könnyebb a koreainál, azonban igen nehéznek találom már az alapkanjik (1945 db) elsajátítását is (a japán szótagírás nem vészes, megtanulható, és egy kis szókincs hozzácsapásával már eredetiben is olvashatók lesznek a mangák) A koreai a japánhoz hasonlóan két írásrendszert házasít össze, noha manapság már a kínai írásjelek (hanja, vö: kanji) használata szinte teljességgel eltűnt a mindennapi életből, maradt a Nagy Sejong (1418-1450) által megalkotott, bámulatosan logikus és könnyen elsajátítható (1-2 nap) hangeul (vö. kana), amely a latin abc-hez hasonlóan hangjelölő, s mint ilyen, egyedülálló a kontinensen.

Röviden a koreai konyháról, noha autentikus elnevezéseket nem mindenhol fogok tudni mondani. Rendkívüli mértékben vevő vagyok az egzotikus keleti kajákra, de néha én is elgondolkodok azon, miket képesek itt megenni (a szárított polip tette be a kaput). Komoly kultúrája van a tengeri herkentyűknek, ennél már csak a csípős ételek a hangsúlyosabbak (kétszer csípnek, mondtam már?), gimchit például mindenhez adnak, ez a csilivel fűszerezett kínai káposztát takarja, amit afféle salátaként adnak mindenhez, de akár a rizst is helyettesítheti köretként. Nagyon ász leveseik vannak, nem mind csípős, viszont általában tele vannak zöldséggel és tojásfehérjével a kötelezőnek számító tészta mellett. Itt a leves főételnek számít, akkora adagot adnak, hogy azzal még én is bőven jóllakom. Ez a borzasztó nagy adag amúgy csak a leveseknél jellemző, inkább a kínai formát favorizálják (“sok mindenből eszünk keveset”), csomó barbecue hely van, ahol ezerféle salátával és öntettel lehet enni az előtted elkészített húst, amely rendszerint sertés. Tipikus koreai desszert a rizses süti, amely olyan, mintha olyan szilárd tejbegrízt majszolnál, aminek hungarocell íze van — nekem nem jött be. Bővebben és jóval szakszerűbben itt olvashattok a témáról.

Addig is nézegessétek a folyamatosan bővülő képtáramat ezen a címen.

Üdv: taguchi