Gondolatok a második madridi látogatás után – Dedanyo ujra blogol!

Vasalok.
Ilyenkor lehet (tudok) legjobban írni.
Meg mosogatás közben.
No, nem tollal vagy „emilben”! Hanem agyilag. Aztán ha valahogy összeáll, jöhet a gép.
Szóval, megint Madrid. Pedig tavaly azt hittem, az lesz az egyetlen ilyen kaland az életemben.
De karácsonykor Verácskám telefonon olyan pillanatok alatt behúzott a csőbe, hogy mire észbe kaptam, már úgy benne voltam, hogy kimászni sem tudtam belőle, mert Csongorom addigra megrendelte a repjegyeket. S íme, már el is suhant az az egy hét és újra itthon vagyok.
Vasalok, jár a kezem és az agyam…
Filózok: az első élmény mindig egyszeri és megismételhetetlen marad. Akármilyen szép és különleges legyen is az ismétlés. És most mégis azt kívánja tőlem az én elsőszülött, drága kis Vera unokám, hogy megint számolja be madridi utamról.
Kapálództam a feladat ellen: az élménybeszámolóhoz lelkesültség, ráhangoltság, idő kell.
„Legalább csak röviden, mama” – kérte nem csak szóval, de azzal a beszédes, ragyogó szép kék szemeivel is.
Ellenállhatatlan…
Az tény, hogy az itthoni szorongós, lehangolt, sokszor gondokkal teli állapotom áthangolása sikerrel zárult egy kurta hét alatt! De amikor tegnap rákattantam Verám blogjára, látom, hogy olyan elragadóan meséli el kettőnk boldog csatangolását és önfeledt kávézgatását az El Espejo teraszán, hogy ehhez aztán nekem igazán nincs mit hozzátennem. Sőt riadozva látom, hogy úgy feltüzelte kedves blogbarátnőit is, hogy a commentjeikből áradó túlzott elvárások megijesztenek, a súlyuk alatt összegunnyadok és belém fagy a szó.
Édes Verácskám, kedves „Blog-mamik”! Ez az irományom most olyan össze-vissza lesz. Nem szeretnék csalódást okozni, de higgyétek el, ebben a korban már egy év tíznek számít: nem úgy fog az agyam, mint régen, – tavaly, „fiatal koromban”. Rímecskéim elapadtak, szóvirágocskáim elhervadtak. És én is fonnyadozok: hol a bal, hol a jobb lábam hagy cserben, a látásom is fel akarja mondani a szolgálatot, nem is szólva a fülzúgásomról, ami miatt szegény jó vendéglátóim igencsak sokat szenvedhettek (bár fegyelmezetten tűrték, hogy süket öreganyjuk állandóan vissza-kérdez).
Szóval, ez van!
Remélem, meghatottalak Benneteket annyira, hogy ezek után nem várhattok tőlem csodákat, hanem elvagytok néhány szerény élménymorzsán is. És elviselitek, ha néha ide-oda kalandozok.
Egyébként vasalok. Még mindig.
De valahogy el kellene kezdeni utazni! Nosza!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s