Dedanyo blogol – 2. resz

Hát közel sem járt olyan izgalommal ez az útra- kelés, mint a tavalyi. Egyrészt, mert most Vera és Dani kísért, – vagy talán fordítva? – másrészt mert már „rutinos repülős” voltam. A csomagot is csak úgy félkézzel dobtam össze előző este. Igaz, idő sem volt a spekulálásra, mert a húsvéti  sütés-főzés, – s főleg a húsvét-hétfői előkészületek a locsolkodó reggelizéshez, – teljesen lekötötték minden energiámat.
Na, ezt el is mesélem! Több évtizedes hagyomány nálunk, hogy Húsvét-hétfőn kora reggel a két deli fiam – mint büszke apa – fölvezeti 3-3, testben és étvágyban egyre növekvő fiúgyermekét hozzánk (hozzám), és a szűk előszobába préselődve harsányan elzengik az arra az évre kifundált locsolkodó-versikéiket. Idén a totális letámadás tökéletesre sikerült: az első csapat még a rigmusait harsogta, amikor a második már a nyitott ajtóban toporgott. (Zengett a lépcsőház: hadd jussoljon a többi lakó is a jókedvű ünnepi ébresztőből!) Özönölt be az ármádia,  kibővülve Danival, akit hódoló udvarhölgyei kísértek: Mamija és Nanója. A hímestojások kiválasztása után aztán irány a terített asztal, ahol a magamsütötte kalács körül ott virultak a sonkás-, tojásos-, salátás hidegtálak, sütik. Kapkodtam a virgácsaimat, hogy a 12 fős vendégsereg óhajainak eleget tegyek! Nagyon jól jött Julcsi-Nanó segítsége is, mert mialatt én – Gábor unokám nómenklatúrája szerint a „gyártósoron” – készítettem a teát, addig Ő hordta szét a szomjas szájakhoz a nedűt.
Végül a vidám, évődő, jóétvágyú eszem-iszom után a népség ugyanúgy ahogy bezúdult, hipp-hopp elviharzott.
S maradt a rom-eltakarítás.
Persze, hogy nem studíroztam azon, hogy mit vigyek Madridba! Este hullafáradtan ripsz-ropsz, tele a bőrönd és már zuhantam is az ágyikómba.
Másnap, április 6-án reggel esőben vitt minket Csongor-apa a Ferihegyre, ahova igen korán érkeztünk. Ráadásul a gép egy jó órát késett. Áldás ilyenkor a hordozó: Vera jobbára Kanga-mamaként sétálgatott Danival, aki így nyugodt volt, sőt el is aludt. Ezalatt vett neki egy elegáns, – kb. 15 cm-es – repülőgépet, amit eldugtunk azzal, h. csak akkor kapja meg Dani, ha „vészhelyzet” alakulna ki nála. Hát ez az ötlete Verácskámnak jól bejött, mert a gépen – már régóta repültünk, – egyszer csak kitört a türelmetlen felháborodás Daniból, s az előkerülő kis repülő teljesen elvarázsolta. Madridig jól elvolt vele. A gépen rengeteg volt a fiatal sportoló, Reál Madridos pólóban, óriási ricsajjal. Felszállás után a magyarul, majd angolul elhangzó intelmeket nem nagyon lehetett tőlük hallani. Na, de amikor a spanyol steward hangja végigsüvített a gépen, mégpedig olyan kattogással, mint amikor a húsvéti kereplő szól (tudjátok, a harangok ilyenkor Rómába mennek), – hát akkor összerezzentünk és összekushadva vártam a „gépfegyverropogás” megszűnését! Hát, nem egy „hamvába hótt” népség ez a spanyol!
Egyébként a gép szárnyától ugyan nem sokat láttunk, de Vera – a fotóbűvész” – mégis készített pár csodás felvételt a hósapkás hegyekről, bárányfelhős kék égről. És persze jót beszélgettünk, még verset is mondtam. S mivel ez nem fapados gép volt, – mint a tavalyi Wizzer, – hamarosan enni-innivalóval is elláttak minket. Igaz, amikor a leszállás előtt újra végig hurcolták a kis tálalókocsijaikat, s kínálták az innivalót, én bizony nem értettem, hogy már megint miről van szó és a fejemet ráztam. Erre persze tovább mentek. Pedig majd elepedtem, olyan szomjas voltam. Hát, így jár egy lüke, süket öregasszony.
És ennyit a „rutinos” repülősségemről.
A madridi újabb, gigantikusnak látszó repülőtéren hosszas gyalogtúra után jutottunk el a csomagkiosztóig. Vera odavetette közben: na, mama majd itt kell kanyarognod hazafelé, egyedül.( Hajjaj! Ezt nem kellett volna. Máris belém állt a frász.) A csomagokra nagyon sokat kellett várnunk, s ezalatt Dani az időt azzal múlatta, hogy befészkelte magát a targonca kerekei közé, s ott olyan jól érezte magát, hogy még falatozott is, mintha egy büfében lenne.
Odakint Karesz boldogan fogadta kis családját, de úgy tűnt, Dani egy kicsit orrolt rá, amiért ilyen sokáig nem láthatta. Mintha bizony szegény apja tehetett volna erről, s nem ő hagyta volna el egy hétre a papiját! Na, de ezt még ebben a korban így érzékeli az emberpalánta.
Én először az egymás után sorakozó, iszonyatos méretű parkoló monstrumokat csodáltam meg, aztán Vera-Karesz meseautóját! Nem szoktam az autók küllemétől hasra esni, engem inkább a biztonság érdekel, meg a kis fogyasztás, stb., no, de ettől a szépséges kocsitól eltátottam a számat a csodálkozástól! Alig mertem beleülni, olyan gyönyörű és patyolat tiszta volt kívül-belül. És hangtalanul elröppentett az új ház, új, feneketlen hosszú, kanyargós garázsába. Onnan lifttel mentünk az új lakásba, amit Vera képein részleteiben már ismertem, de eddig sehogy sem tudtam összerakni. Most összeraktam. És nagyon tetszett, jó a beosztása, fiatalos, modern, dizájnos a berendezése. S főleg otthonos, mindjárt jól éreztem magam benne.
Karesz visszament dolgozni, Dani boldogan körberohangált,  aztán etetés után elaltatta Vera. Gyorsan tojáslevest főztünk – 5 tojásból! – és Vera a Karesz által vett nyers pizzát megsütötte. Ezután igen jó ötlete támadt – ma már a második, – koccintunk a szerencsés megérkezésünkre egy-egy pohár tokaji aszúval. Nagyon konty alá való volt! Ettünk, kipakolásztam a kellemes vendégszobában, míg Vera máris elkezdte a mosást, ami mindennapossá vált a következő napokban.. Akár csak egy kis mosómedve, – mondtam neki.
Este, amikor megjött Karesz, a hosszú folyosószerű előszobában boldog visongással futott apja elé Danika, aztán ujjongva trappolt vissza anyja karjaiba! És ez így ment hosszú-hosszú percekig, nem csillapuló boldogsággal, visongással trappolt oda-vissza. Már alig állt a lábacskáin, néha megroggyant, de addig loholt, amíg a guggolásból feldöntötte apját, és ő is végkimerülten elterült mellette, mint egy gyalogbéka. Tündériek voltak! Az egész család. Ha hiszitek, ha nem, nekem ez mindennél többet ért, olyan boldogság járta át a lelkem, hogy az semmi más földi örömökhöz nem hasonlítható.
A kellemes vacsorázás után apja megfürdeti Danit, aki még 9-ig pizsiben játszik, velem is.
Látom, van annyi játéka, mint két jól felszerelt óvodának, de mint minden gyereknek, neki is van néhány kedvence, amivel legszívesebben játszik. Ezek pedig: 3 nagy műanyag jármű, az egyik a markoló (maakoló), a másik a dömper, a harmadik a betonkeverő, amit Dani következetesen mükkülőnek hív. Mondom Verának: Te, ez a gyerek tud törökül! És a csúcs egy kis traktor, amihez egy szállítót csatlakoztatunk, s ebbe tuszkoljuk az ökröt. Aztán fuvarozunk mindenfelé boldogan. Karesz 8-ra spanyolra megy, Vera tereget, aztán Dani altatása következik.
Hát, ilyen boldogságosan végződött az első napom! Mit szóltok hozzá, hát nem vagyok én eddigi minden fájdalmam, gyászom ellenére egy szerencsés ember?! Az a szerencsétlen, aki szeretet nélkül él egyedül, de akit számos tündéri unokája, és dédunokája vesz körül, és aki annyi szeretetet, boldogságot kap tőlük mint én, – azt megedzi,  kárpótolja és tenyerén hordja az Isten. – Jó éjt!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s