Dedanyo blogol – 8. resz – utolso!

Másnap, hétfőn reggel öreg csontjaim fájdalmára ébredek. Jön a rossz idő – mondták a régi öregek, és mondják a maiak is. Fél 7 van, még heverészek és naplózok 8-ig. Aztán Verácskámmal müzlizünk és utána kapok egy nagy bögre finom kávét, sok tejhabbal. Vera rizst főz az esti szusi vacsorához, aztán szervezget, én meg Danival játszom egészen addig, amíg nem kezd nyugtalankodni. Akkor – 10 után – indulás a játszótérre. Kevés csúszkálás és nagy focizás a hűvös, szeles időben. Vera még vissza is szalad egy kabátkáért. Jól esik a friss levegőn futkározás Daninak, mert amikor dél körül hazamegyünk, eszik és hamarosan el is alszik. Az altatás alatt – Vera instrukciói alapján – krumplifőzeléket főzök. Amikor előjön Dani szobájából és megkóstolja a főzeléket, azt mondja, hogy „ez sós”. Pedig a 3 literes lábas főzelékbe csak egy mokkáskanál sót tettem. Azt már otthon is tapasztaltam, hogy másképpen sóz az „asztali só”, a „jódozott só” és a „tengeri só”. Hát, mindenesetre nagyon elbúsulok. De Vera nem, mert belerak egy csomó vöröslencsét. Megengedi, hogy egy kis tejes rántást csináljak, aztán leszalad a boltba joghurtért. Ebből beleteszünk egy pohárral, s így igazán finom lett. Ebéd után Vera fodrászhoz megy. Én olvasgatok és közben fülelek. Fél 3-kor mocorgást hallok, szaladok Danihoz. Semmi gond, aranyosan mosolyog, jól kialudta magát. Nagyon jól elvagyunk kettesben, közben fél 4-kor Karesz haza szalad és tisztába teszi Danit (szerk. en meg a fodrasznal ulok), aztán ugrás vissza. Akkor Danit megkínálom krumplifőzelékkel, ami nagyon ízlik neki és igen jól befalatozik belőle. Fél 5 körül jön Vera a fodrásztól, szépen melírozott hajjal. Ő még tükörtojással is megeteti Danit, aztán hozzáfog a szusi készítéshez, amit én ámulva figyelek. Egy nagy zöld algalapra rizst, tonhalat, illetve lazac-kendőcskét terít, erre fekete kaviár és – ha jól emlékszem, – turmixolt paradicsom kerül (szerk. ezen meglepodnek, de mar nem emlekszem). Összegöngyöli palacsintaszerűen és felvagdalja kb 1,5 cm-es karikákra. Rendkívül mutatós, szemet gyönyörködtető étel! De nekem – Isten bocsássa meg a finnyáskodásomat, – nem ízlett. Mentségemre annyit tudok fölhozni, hogy a csaknem nyolc évtizedes ízbimbóim nem az ilyen nyers tengeri ízekre vannak szocializálódva. De azért mert kiváncsi is vagyok, meg a lelkesen kínálgató Verát se akarom megbántani, legyűrtem két karikát. Emlékszem, tavaly is készített Vera szusit (szerk. az nem sushi, hanem vietnami tavaszi tekercs volt), s az nagyon ízlett: magunk göngyölgettük az átlátszó rizslapokra rakott (bizonyára másfajta, nem nyers) ételeket. Most igen-igen restelltem a dolgot, mert eddig úgy tudtam, hogy én mindenevő vagyok. De hát inkább a tegnap esti „kimaradásukból” hozott bacon-nel sült laskagombát ettem. Danika persze beleszületett az ilyen tenger gyümölcsei, meg ázsiai jellegű ételek ízeibe, és most is vígan lakmároz az általam furcsa, nyers aromájú ételből. Utólag is bocsánatot kérek Verácskám, amiért a Te kedveskedő gesztusodat ilyen csúnyán viszonoztam.
Na, de ezt már rég túléltük mindketten. Akkor vacsora után még a neten vadászgattak jó szálláshely után arra az időre, amikor Heniékkel lesznek együtt. Aztán lementek még egy kicsit Danikával a játszótérre, s ezalatt én merengve és búsongva összecsomagolgattam a holmijaimat.
Nagyon  rossz érzés mindig az elválás, a búcsúzkodás. Rám telepedett az a rossz érzés: vajon, nem utoljára voltam-e itt, vajon nem utoljára játszom-e most a kis Danikámmal? Megint elszállt egy nagyon szép szakasza az életemnek, mint már olyan sokszor. Persze, ennek örülni kell, hogy vannak az életemben ilyen szép, boldogító élmények. Sokan vannak, akiknek ilyen nem jut…
Az utolsó éjszakán sokszor fölébredek, keveset és rosszul alszom. Félek az egyedül utazástól, a reptéri elveszettségtől. Reggel menetkészre öltözöm. Kavargó érzésekkel ülök le Verácskámmal szembe reggelizni. Az asztalon most is finomságok  és 1-1 nagy bögre. Az egyikben tea, a másikban kávé, egy kancsóban meleg tejecske is a kávéhoz. Mélázva feltöltöm tejjel a kávémat. És bámulok bele: „De furcsa színe lett!?”  Jó ég, a teámba öntöttem a tejet! Nem is méla, hanem málé voltam. Nagyot kacagunk Verával, és mindjárt oldódik egy kicsit a feszültségem. Amíg Danikával kezdek játszani, Verus leszalad bagettért, hogy készíthessek szendvicset az útra. Daninak van egy kis böröndje, azzal szaladgál a szobából ki-be. Gyorsan még 1-2 fotó, ahogy nagy vigyorival megjelenik az ajtóban! Aztán olyan „se kint, se bent” érzés lesz úrrá rajtam.
11-kor Karesz jön értem. Elbúcsúzom, s amikor Danika látja, hogy fogom a táskáimat és elmegyek, üt, kiabál elkeseredetten. Haragszik a kis drága, hogy itt hagyja a játszópajtása. Meglehetősen szívszorító. De menni kell, Kareszt szorítja a munkaidő.
Esőben megyünk a reptérre, már éjjel esni kezdett. Milyen szerencsém volt ezzel a héttel, szép száraz, meleg tavaszias idő volt! Most az Ég is sír, hogy mennem kell.
Karesz segít becsekkolni, a gépen az ablakhoz kér helyet és megvárja, amíg átmegyek a kapun. Bár előzőleg gondosan eligazított, egy kicsit kóvályogtam, fölmértem, vizitáltam a helyet. Aztán leültem és olvastam a magammal hozott Kós Károly könyvet. Amikor kiírták, hogy a H33-as beszállóhelyről indul a gépem, elindultam a hosszú-hosszú csarnokban, a mozgójárda vitt egyre messzebb, bal oldalt kilátni a nagy ablakokon át a repülőkre, jobb oldalamon szinte falszerűen sorakoznak egymásba érve valami toalettnek kinéző konténerfélék. És egyre gyanúsabb a helyzet! Úgy tűnik, fél órája gyalogolok és még mindig csak valahol a H20-onvalahány van kiírva. És ó, jaj, vége a csarnoknak! Illetve a konténerszerű építményeknek. Ezeket megkerülve derül csak ki számomra, hogy ezek az „építmények” az óriáscsarnok közepén húzódnak végig és a másik oldalukon ugyanúgy sorakoznak a beszállóhelyek. Leeresztett a pánikom és kezdtem visszafelé kocogni, mígnem elértem a bűvös H33-ast. Fél óra múlva, 14 órakor lehetett beszállni.
Addig eltűnődtem az elmúlt héten és örvendeztem magamban, hogy ilyen tündéri kis család a Veráé. Gondolataim hozzád szálltak Verácskám és megköszöntem az együtt töltött szép napokat.
Karesznak meg a 4. sorban, az ablak melletti jó helyet, ahonnan ki lehetett látni, de egyelőre csak az esőfelhőkre. Azért megörültem a jó helynek, mert ráadásul nem is ült mellettem senki.
Próbáltam olvasni, de elkalandoztak, visszaszálltak a gondolataim Verácskámhoz. Sűrű felhők között repültünk, látnivaló nem lévén, gondolataimba mélyedtem továbbra is. Örvendeztem magamban azon, hogy milyen megnyugtató volt látni azt a nagy összhangot Vera és Karesz között, ami biztosítja a szeretetteljes családi légkört. S ez Danika jó irányú fejlődésének az alapja. Annak a súlya pedig, hogy egy otthonban mindenki jól érezze magát, s meg legyen  a kényes egyensúly férj és feleség között, – bizony mindig a nő vállán nyugszik.
Tovább morfondírozva, arra gondolok, hogy amíg én vidám kettesben játszottam Danikámmal, addig Verám spanyolra, fodrászhoz mehetett, intézhette a dolgait, – tehát segítettem. Jó érzés fogott el emiatt is. Gondolatban leszóltam az Égből: „ Szép volt, jó volt, köszi Vera!”
És ekkor Franciaország déli partjaihoz értünk, ragyogóan kisütött a nap, gyönyörű volt a lenti látvány! Készítettem pár fotót is, amik ugyan nem lettek olyan jók, mint amilyen a valóság volt, de emléknek jó lesz. Később egyre felhősebb lett az ég, átláthatatlan szürkeségben úsztunk. Bár Magyarország fölé is esőben érkeztünk, de Budapest közelében szívderítő volt látni a sok szép rendezett települést, az egyenes utcákat, sok-sok zölddel övezve. Meglepően szépek, kulturáltak a Pest környéki települések. Örült a lelkem. Íme, nem csak az éjszakai kivilágításban megkapó a fővárosunk, hanem nappal is van mit megcsodálni a környékén. Legalábbis fentről….
Na, de ne legyünk telhetetlenek. Megérkeztem. Haza érkeztem. És Tamási Áron Ábelje szerint:  „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.  Itthon vagyok.

3 thoughts on “Dedanyo blogol – 8. resz – utolso!

  1. Köszönjük!
    Millió puszi és minden tisztelet Dédinek! Ismét csodálatos sorait olvashattuk, ezért nagyon hálás vagyok.NAgyon jó egészséget kívánunk Neki!
    kérlek add át, ha beszéltek

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s