Dedanyo blogol – 7. resz

Vasárnap igen kellemes, napos, tavaszi idő várt ránk. Én jót aludtam, de Veráékat nem hagyta Dani aludni. Reggelizés után skype-on beszélünk Julcsiékkal, aztán Vera 10 órára spanyolra megy. Karesznak sok a munkája, bemegy ő is a munkahelyére. Mi Danikával igen jókat játszunk: kis matsboxokat lökdösünk egymásnak az íróasztal alatt, aztán építünk és rombolunk. Ebbe olyannyira belejön Dani, hogy az építőkockákat dobálni kezdi, hiába szólok rá,  olyan erővel dob egy kockát a sípcsontomhoz, hogy az ott lévő ér kidudorodik, bekékül. Borogatni kezdem, erre megszeppen, majd amikor látja, hogy fájdalmasan bicegek, ő is sántikálni kezd nagy együttérzéssel. Igen nehéz megállni mosolygás nélkül. Egyébként semmi gond nincs vele, meglepően hamar felfogta, hogy ha velem van, akkor ez azt jelenti, hogy a szülei elmentek, dolguk van, majd jönnek. Néha hallgatózunk, várunk, aztán újra játszunk. Elmúlik dél, megjön Vera, nagy az öröm. Dani etetés, fektetés. Vali mama lefagyasztott finom töltöttkáposztáját esszük Verával, Karesz meg inkább a tegnapit.

Ebéd után a konyhában megvilágosító élményben volt részem. Verácskám a vízforralóban vizet melegített, majd ezzel felöntötte az Aladdin csodalámpájához (szerk. French press) hasonló szép edényzetbe tett darált kávét. Én csak lestem, hogy akkor most mi lesz? Hogy lesz ebből kávéfőzés? Hát ez a kávé készítés! – mondja Verus! Jesszusom! – jajdulok föl, hát azért nem tudtam egész héten egy igazi kávét inni! Igazi, jó kávé ez, – erősködik Verám. De én harcolni kezdek: óriási nevetések közepette végre megengedi, hogy a tejhabos ibrikjét megszentségtelenítsem és felfőzzem benne törökösen a kávémat. Jól van, mama, sikerült kiharcolnod egy hét után a kávédat – mondja derűsen, és nekem is még jobban esik, mintha csak úgy megszokásból főztük volna. –

Dani ébredése után bemegyünk a központba, egy nagy térre (szerk. Plaza de Santa Ana), ami zsúfolásig tele van asztaloknál üldögélő emberekkel. Úgy tűnik, egész Spanyolország kiköltözött a szabadba! Na, itt ülőhely nincs, de Verának mégis akad. Ugyanis ázsiai kinézésű nők masszíroznak a tér egyik sarkában, a hírverők által beszervezett pácienseket. És Verácskám is „horogra került”. Lecsücsült az egyik összecsukható székecskére, az ölében Dani, és máris hozzákezdett a kis barna nő a nyaka, válla, karja gyúrásához. Karesz tisztes távolból, borzongva nézte, ő ugyanis végképp nem bírja a masszírozást. De Verának igen jól eshetett, kéjes boldogság ült az arcán. (szerk. haha) Nem sokáig, mert pár perc múlva hirtelen abba maradtak a masszírozások, a székecskéket felkapkodva, már tűntek is el dögönyözők. Mi észre sem vettük, hogy rendőrök közelegnek, de ők megkaphatták a jelzést.

A térről átmegyünk a Templo de Debot-hoz, rövid séta, focizás után Karesz Danival a csúszdánál marad, mi meg Verámmal az egyik közeli teraszon találunk egy asztalt. Leülünk a hangos, vidám sziesztázó nép közé és a ragyogó napfényben derűs hangulatban kortyolgatjuk a jeges, vörösboros üdítő itókát, ami mellé burgonya szirmot, fokhagymás oliva bogyót hoznak. Gondtalanul üldögéltem, nézelődtem, s gyűjtöttem az élményeket. A mellettünk lévő asztalnál  két 50-60-as házaspár, akik szemmel láthatólag régi jó ismerősök, barátok, és a megszokott vasárnap délutáni közös sziesztájukat töltik egy kis iszogatással, de főleg szakadatlan traccsolással. Finoman sandítgatva fölmérem az egyik hölgy szerelését: világos vászon kösztümben, a nyakában sok soros teklával, a gyöngyök közt szikrázó kövecskék. (Hm, remélem nem igazgyöngy gyémántokkal?!- gondolom, – mert ezektől a jól szituált spanyoloktól ez is kitelik.) Elegáns jelenség, az biztos, csak nekem fura, hogy tulajdonképpen itt kint az utcán, amit ugyan terasznak neveznek a spanyolok, de hát igazából még csak nem is kerthelyiség, mert el sincs kerítve…,  és igen vegyes, farmeros, pólós népség között, valahogy szokatlan a magyar szememnek a szikrázó gyöngysor. De itt spanyol szemmel kell nézni mindent. És lassan teljesen eluralkodik rajtam a laza, hedonista életöröm! Minden úgy van jól, ahogy van. Magam-meglepve élvezem magát az Életet! Olyan jó Verácskámmal kettesben!

Most is boldog érzés Rá gondolni. Istenem, milyen drága jó kis lélek ez az én tündérszép unokám. Látom, mindig azon iparkodik, hogy az – aki  akár állandóan, akár ideiglenesen – körülötte él,  jól érezze magát: szépségekkel, finomságokkal és életörömökkel töltődjön föl. Nyüzsög, szervez, bevásárol, mos, főz, közben egyik füle, egyik szeme és egész szíve állandóan Danira ügyel. „Szaladgál, mint pók a falon”, de mindezt nem önmagáért, hanem másokért teszi. Önzetlenül, – öntudatlanul (szerk.es  teljes onkivuletben :D) is.  És szorgalmas, lelkiismeretes, segítőkész mindig. Azzal hízelegtem magamnak, hogy ezeket tőlem örökölte. (De én az utóbbit bizony sokszor túlzásba vittem és a dolog balul sült el, vagyis beigazolódott, hogy „a pokol felé vezető út jószándékkal van kikövezve”.) Na, de azt biztosan nem tőlem örökölte, hogy állandóan ég a talpa alatt a föld. Persze az én lehetőségeim valamikor az „én időmben” évi 2 heti szabadságra korlátozódtak. Az is igaz viszont, hogy az alatt mindig elmentem a fiacskáimmal üdülni, és Csongor-apa is nagyon szeret világot látni.

Míg élvezem az élet ritka szép perceit és gondtalanul, – de nem gondolattalanul – nézelődök, elszalad az idő és feltűnik a két „férfi”. Apa és fia nagy egyetértésben, labdarugdosásban közelít. Egy kicsit még együtt üldögélünk, beszélgetünk, gyönyörködünk, aztán indulás haza. Virsli vacsora készül, de az én nagy-zaba élményem elnyomja most a virsli iránti vonzalmamat és inkább a reggel Verácska által készített nagyon finom tavaszi zoldseges kenőkét választom.

Vacsora után egy gyors fürdetés, és mivel „elkéredzkedtek”, hát Danival nagylelkűen  „elengedtük” a fiatalokat. Dani még nem álmos, jót játszunk. Közben bejelentkezik a skype-on Csongorom, és beszámol az otthoni választási „botrányról”: meghosszabbították a szavazási időt, mert a 19 órai záráskor – a más körzetben szavazók miatt – pl. Szolnokon több mint 700-an várakoztak. Sorszámot osztottak, valószínű hajnalra végeznek. Danit ez a hír nem nagyon érdekelhette, mégis, – mintha csak ez zaklatta volna föl – egyre nyugtalanabb lett, de szerencsére éppen jókor betoppant a Mamija, s elvitte altatni. Én is elköszöntem, egy kicsit olvasgattam, lefekvés után még elmerengtem a szép nap eseményein.