Csongi beszamoloja del-koreai elmenyeirol

Es akkor most jojjon Csongi beszamoloja Csongi stilusban, aki elmeseli tobbek kozott azt is, hogy es mikent kerult Irorszag esos-zold mezejerol a szouli `beton sztyeppekre`:-) Ime a kep, mikozben vadul blogol, s ami talan nemi magyarazattal szolgal az alabb leirtak hangvetelere :DDD

Augusztus egyik reggelén, nem ott ébredtem, ahol elaludtam!!!

El tudjátok képzelni, milyen sokk ért először, amikor írországi pihe puha ágyam helyett, a földön (egész pontosan egy polifómon) alszom egy szál alsóban, Dávid pesti lakótárs kolegám mellett valami olyan helyen, ahol még életemben nem voltam. Kicsit félelmetes igaz?! De ez még mind semmi! Nem ébresztettem fel cimborám, mert ismerem milyen eeer … barátságtalan, amikor idő előtt zavarják fel. Kimásztam az ágyból: lemosakszom a rejtélyes lakás fürdőjében, majd éhségemet oltva megkeresem a hűtőt! TE JÓ ÉG! Polipok, tintahalak, kuszkusz, muszmusz, kimchi meg mittomén’ micsodák csápolnak arcomba. Annyira megijedtem, hogy ki akartam szaladni a lakásból, amikor azonban megmarkoltam az ajtó kilincsét, elkezdett hozzám valamit beszélni, hogy “Anyong’ hasszejó” illetve valami akármi mást. ‘Ennél hülyébb álmot!’ gondoltam magamban. Elkeseredésemben már épp azon voltam, hogy a lakás ablakán fogok kiugrani (5. emelet), csak hogy felébredjek a rémülettől, amikor mögöttem megjelent nővérem! “hát te meg mit keresel itt, Csongikám?” “Én tudjam?!” és már épp vetettem volna le magam, amikor megfogta kezem ….

És ez így igaz, ahogy leírom! Lényeg, ami lényeg! Szöulba Teleportáltam Írországból! A Heroes sorozat úgy látszik nem mese, csodás képességű emberek tényleg léteznek, itt vagyok például én! És ha már itt vagyok én, és adva a lehetőség, írok pár sort dél-koreai élményeimről!

Kulturális sokkok egymás hegyén-hátán érik itt az embert, gyengébb idegzetűek könnyen rohamot kaphatnak. Ajánlom, mindenki próbálja teljes nyitottsággal olvasni a bejegyzést. Én nem merek olyan nagyvonalúan írni, mint Dávid, nem látom át, és alig látok bele a dél-koreai kultúrába és társadalomba (a nyelvhez meg semmi közöm). Szerintem ahhoz, hogy ezt valaki megértse, legalább egy pár éveket kéne élnie itt szorosan egy koreai közösségben. Ennek oka, hogy az itteni életközösségek zártabbak, az emberek általánosságba szégyellősek, nehezükre esik bármire is nemet mondani, túlzott ez az ide-oda tiszteletadás (a hajlongás meg lassan nekem is kezd gerinc problémákat okozni, mert egyszerűen, ha elkezdik előttem, valamiért én automatikusan visszahajlongok); általánosságban a tapasztalataim teljesen ambivalensnek mondhatóak. Tehát egyáltalán nem olyan egyszerű kiismerni őket, mint pl.: Egy spanyol, olasz vagy ír virtusú embert, akik nyitottak, és valahol gátlástalanok. Ezért is inkább próbálok egy-két történettel arra mutatni, mennyire más Dél-Korea, mint teszem azt Európa!

Öcsém beszámolt az első éjszakai élményről, amikor is szülők százai piknikeztek 11- éjfél tájékán a parkban, míg 5-10 éves gyermekeik felhőtlenül ugrándoztak a színes szökőkutakban, vagy épp lebegtek a köves kis folyóban. Másik alkalom, amikor épp egy kávézóban beszélgettünk Vera nővéremmel, amikor az ablakon kitekintve megláttunk két 12 éves forma gyereket, akik azon izgultak, hogy az úttestre görgetett vízibombájukon mikor fog áthajtani egy autó. Az épp arra járó felnőtt, pedig a gyerekek segítségére sietett (gondolta őt), és kihozta viziluffancsukat a főútról. Hogy hová is akarok ezzel a két példával kilyukadni?

Ahogy én látom, ezeket a gyerekeket egészen más elv alapján nevelik, mint otthon. Csak egy egyszerű Magyarországról hozott példa: „Pistike, ne játssz az utcán, mert elüt az autó!”, vagy az ésszerűségre nevelő „Pistike, fejezd be rögtön a pancsikolást!” „Miért Anyu?!” „Azért, mert azt mondtam kisfiam!” Magyarországon a kisgyerekeket folyamatos féltésben neveljük, mindenért aggódunk, nem bízunk bennük, sem másokban, hogy vigyáznának rájuk. (Aminek sajnos van alapja). Ez itt egészen máshogy működik, mivel az emberek nagy része teljes munkaidőben dolgozik, az anyák 3 hónap szabadságot kapnak gyermekük megszületése után (az idősebb generációra egyébként jellemző, hogy nők háziasszonyként élik le életüket, de a most felnövekvőknél egyre gyakoribb, hogy a nagymama vállalja fel az otthoni feladatokat a baba körül). Az, hogy itt egy tök ismeretlen ember megsegít két 12 éves forma srácot, vagy hogy a boltos néni odafigyel a bolt környékén játszadozó fiatalokra teljesen természetes. A gyereknevelés nagymértékben érinti a gyerek körül található szociális hálót, nem csak a szülőkre hagyja (idő hiányában máshogy nem is igazán tudnám elképzelni). Feltételezem, hogy ez is hatással van arra, hogy a koreaiaknak, ahogy felnőnek nagyon fontos, hogy a társadalom által megbecsült munkájuk es családjuk legyen, és emellett ők is tevékenyen részt vállalnak a közösségi életben, hogy odafigyelnek mások gyerekeire éppen úgy, ahogy alapvetően bizalommal fordulnak oda ismeretlenekhez, és szívesen nyújtanak segítőkezet bárkinek az utcán, metrón, munkahelyen, akárhol.

Második alcímként ezt is írhatnám: A koreai gyomor!

Hát az valami csoda! Ettél már elcsípőzött erőlevest?! Kóstoltál már kínaiban csípős savanyú levest, hogy még ízesítés gyanánt belelögyböltél három kanál erőspestát?! Akkor elmondom, még életedben nem ettél koreaihoz hasonló fűszerezésű ételt. Itt a mottó akár az is lehetne, „Mi mint csíp, úgy harapd!” Jómagam, aki igen szereti a jó paprikás és erős magyar ételeket (amelyek néha kétszer csípnek), komolyan mondom, majdnem minden második alkalommal majdnem elbőgtem magam az éttermekben egy-egy koreai tradicionális gasztronómiai fogás után! Az még hagyján’, hogy a főétel lyukasra marja szájpadlásod, nyelved, ínyed, és minden ízlelő szerved, de hogy a hozzá adott 3-4 féle saláta (ahogy ők nevezik kimchi) tocsog a sűrű masszaszerű pirospaprikában, az már maga egy hadjárat az egész gyomor, máj, vese és bélrendszer ellen! A tengeri ételek még csak-csak elmennek, egyik nap öcsémmel nagyon finomat nyammogtunk két felvágott polip felett, pár kagyló és egyéb tengeri herkentyű társaságában. De ami igazán betett, a fent említett kimchi, leves formájában. Ez kérem úgy nézett ki, hogy Karesz sógorom két munkatársával együtt ebédeltünk, és még a koreaiak is izzadtak, bepozsgásodtak és szipogtak tőle, mint a tüdőbajos. Gyakorlatilag számomra és öcsém számára a harmadik pálcika falat után, már teljesen mindegy volt, annyira bizsergett égett az ajkunk, szánk, torkunk, orrunk, szemünk. Ezután (nem hazudok) az üveget kirobbanó örömmel megrágtam volna, a borotvapengét pedig vigyorogva desszertként nyeltem volna le. Soha nem akartam volna elérzékenyülni egy egyszerű ebéd közben, de ezek a koreaiaknak csak sikerült megríkatni azon a delei órán. Ennek ellenére ne essen félreértés, mert nagyon élveztem a kajákat, és ma, mint utolsó nap még tervezem, hogy késő este még bemajmolok valamit éjszaka az alattunk elhelyezkedő éttermek egyikében.

A másik dolog, ez a pálcikával evés. Élvezetes dolog, meg lehet vele tempósan enni is, de azért bizony ezek a fém pálcikák (szálanként negyed kiló), amikkel az itteniek étkeznek, az elején iszonyatmód megizzasztottak.

Tisztelet:

Mindenek felett! A boltba külön hajlongó emberek üdvözölnek, s ha rád köszönnek nagyokat biccentenek közben, a kispult mögött az eladó mosolyogva lefejeli a plexi üveget, de ő bizony akkor is megadja a tiszteletet. Az egész társadalom a másik nagyfokú tiszteletén alapszik, ami talán a konfuciánus és buddhista értékrendből ered. Én el se tudom képzelni, hogy itt akarva akaratlanul megbántaná egyik ember a másikat. És hogy ebből következve mennyire őszinték egymással, mennyire mondják el egymásnak a másikról kialakult véleményt, igazából fogalmam sincs. Kétszínűsködnek?! Vagy egyszerűen számukra mindenki szimpatikus, és senkire nem nézek furcsán?! Hello Kitty rózsaszín függöny?! Ez bizony rejtély!

Nem tudnak nemet mondani. Emellett felhoznám Dr. Gombos Zsuzsa tanárnőm egyik anekdotáját egyik volt dél-koreai (lehet Japán, ez esetben milliószor bocsánat) diákjával kapcsolatban. A lényeg, hogy 20 fős tanóráján megkérte a gyerkőcöt, hogy vigye el egyik társának a fénymásolatokat, amit személyre szólóan nyomtatott neki. A srác teljes határozottsággal mondott igent a dologra, eltette a fénymásolatokat, majd soha nem vitte el/adta át őket a csoporttársának. Hogy ez itt mennyire jellemző, azt nem tudom, de többek meglátása szerint is, egy felettük álló személynek egyszerűen képtelenek azt mondani, hogy „nem”. Dávid valami ilyesmit mondott „Itt rend van kérem!”. Ez esetben jobb szeretem a káoszt.

A metró.

Itt ne a pesti kékmetróra tessen gondolni, amin évente fedeznek fel új gombafajokat, illetve ahol a kapaszkodócsőben játszadozik a váltóáram. (Csak megemlíteném, hogy itt egy vonalon több megálló van, mint pesten összesen, a Verákhoz legközelebbin szám szerint 44 (70km hosszan). A 8 külön vonallal beszorozva, rájöhetünk, hogy bizony egész Szöult lefedik a járatok.) Ezek a gépek teljes multifunkcionális komplexumok! Mire is lehet használni őket?!

1. Utazni – bravó, gondolom ezt mindenki kitalálta.

2. Aludni – ülve, gyakorlottabbak állva, ízlés szerint.

3. Sms-t írni – trükkösek oda se néznek a mobilra, úgy pötyögnek, miközben újságot olvasnak. Az absolute talentumok egyszerre két kézzel két külön mobilon irkálnak (nem viccelek, egyébként 1 sms ára átszámítva kb 8ft).

4. Tölteni – igen, ha telefonod lemerült, akkor a kocsi végében felteheted az extragyors töltőre.

5. Televizionálni – Sok kis ember sok kis hordozható mini tv-vel jár, de jellemző, hogy kis kivetítőkön reklámoznak, riportokat vetítenek az utazóknak.

6. Adományozni – rendszeresen masíroznak át vakok, szegények, és hajléktalanok a kocsikon, alamizsnára várva. (egyébként megfigyeléseim szerint a koreaiak elég sokat adományoznak, véleményem szerint azért, mert náluk egyáltalán nincs olyan államilag kiépített szociális támogató rendszer, mint Európában)

7. Shoppingolni – Ugyancsak jellemző, hogy „bussinessman”ek szaladgálnak vagonról vagonra potyerkájukkal. Termékeik: Esernyő, legyező, muzsikaszó (5cd-s korean pop – embert lehet gyilkolni vele), uborka pucolo és a kedvenceim: szelídgesztenye pucoló, Bézbólsapkára csíptethető olvasólámpa (ki az a „nemnormális”, aki baseball sapkában fekszik le aludni?!).

8. Megtérni – Szoktak igen ékesszóló emberek is berontani, és elmesélnek egy-egy történetet Jézusról, Buddháról, Mohamedről, ki milyen babonás.

(Jelenleg idő hiányában szünet, ugyanis indul a gépem hazafele, és Vera mindenképp szeretné, ha már feltöltésre kerülne ez, első részként. Így hát búcsúzom egy kis időre. Intermezzóként ezt viszont semmiképp nem kihagyni: )

Köszönet!

Verának és Karesznak, akik mint váratlan vendéget ilyen szívélyesen fogadtak, mindig jóllakattak, az éjszakai ébrenléteinkkel és házbeli dorbézolásainkkal szemben végig állták a sarat, és persze a rengeteg sok szép élményt, amit nélkülük soha nem kaphattunk volna meg. Ugyanígy szüleimnek, (1.hogy ilyen szép szál legényt neveltek öcsémből és belőlem,) és hogy ők is nagymértékben támogattak ennek az útnak a létrejöttében! Hálásak vagyunk, de nagyon!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s