David szerint Del-Korea

Mily félrevezető a cím: hogyan is ismerhetném meg Dél-Koreát két hét alatt, igazából még az ország szeletének (Szöul) a szeletét (belváros) sem látom át, nemhogy az egészet Panmunjeomtól Busanig (postomban a McCune-Reischauer-rendszert 2000-ben felváltó újragondolt koreai romanizációt használom). Mégis tennék egy szerény kísérletet a nagyvárosi koreai élet lefestésére, komparatív természetemből fakadóan pedig folytonosan összehasonlításokat végzek majd.

Mindenekelőtt szeretném megköszönni szüleimnek és a sunnywalk blog tulajdonosát jelentő Verának és Karesznak, hogy vendégül láttak a Szöul külvárosában (Anyang, vö: Szandaszőlős) található otthonukban, és a mindig támogató őseimhez hasonlóan hozzájárultak az élmény teljességéhez. Őszintén szólva leírhatatlan, mit érez egy hozzám hasonló Távol-Kelet-geek, amikor kijuthat az általa istenített országba. A film világából érkezem, a délkelet-ázsiai régió popkulturájából ez érdekel igazán (itt hallgattam elég kpopot, és bízvást állíthatom, ramatyságban bátran konkurál az elsődleges cimboráit jelentő canto- és jpoppal), noha Dél-Korea filmművészetét jószerivel csak a hallyu ősrobbanásától (1999) ismerem kellő mélységben, ezért is kiáltottam keonbae-t (egészség! egészségetekre!, vö. kampai, cheers), amikor az egyik metróaluljáróban ráakadtam Im Kwon-taek korszakos Sopyonje című alkotására, illetve az Obaltan című mérföldkőre (Kim Ki-young opus magnumjára máig vadászom). No, de hagyjuk a bennfennteskedést, aki kíváncsi egy rövid nemzeti filmtöri-összefoglalóra, az kattintson ide, avagy fordításomban olvassa el a Filmvilág 2005/10. számában.

Hogy megértsük, miért az az első benyomása az embernek, hogy itt rend van, csend, és fegyelem, ahhoz vissza kell nyúljunk az egyetemes történelem egyik leghosszabb ideig regnáló uralkodócsaládjáig (Joseon-dinasztia). Nem véletlen, hogy bármelyik szöuli palotába megy az ember, ott a Joseon nevet fogja látni: e ház királyai 1392-től egészen a japán annexió kezdetét jelentő 1910-ig vezették az államot, a nagyvonalú egyszerűsítésekre hajlamos turisták nem véletlenül mondogatják, hogy “Joseon-dynasty=korean history”. Visszatérve az eredeti gondolatfonalhoz: ők tették államvallássá a konfucianizmust, amelynek patriarchális és családcentrikus szemlélete, hierarchikus világlátása, erkölcsi tanításai máig elevenen élnek, noha a fiatalabb nemzedék már szükségképp globális generáció, tradicionális koreai ételek ellenébben a Dunkin’ Donuts és a McDonalds plasztik kajáit favorizálják, soju helyett Heinekent és drága whiskyt isznak a diszkóban, és úgy öltözködnek, mint bármelyik európai fiatal. Ugyanakkor a hagyományos rítusok modernizált változatai (1. születésnap, 60. születésnap nagyszabású megünneplése, születés, házasság, temetés kiemelt fontossága stb) továbbra is élnek, csakúgy, mint az idősebbek tisztelete vagy éppenséggel a társadalmi státuszhoz igazodó meghajlás mélysége (nyelvileg a honorifics és a speech levels érdemel említést, de ebbe most ne menjünk bele). Noha magam nem tapasztaltam, ám több hölgy említette, hogy itt a férfiak továbbra is lenézik őket (e “hagyomány” tekintetében Japánban is nagyon hasonló a helyzet), és hogy többen ezért is kedvelik az európaiakat, mert azok sokkal kedvesebbek, figyelmesebbek, udvariasabbak náluk.

Alapvetően halkabb a beszédhangjuk, mint mondjuk nekünk, magyaroknak (és akkor a spanyolokról, olaszokról ne is beszéljünk), napközben sehol egy hangoskodó ember, a buszsofőr például egy ízben azért szólt nekünk, mert túl hangos volt a dialógus. Itt rend van, mindenki tudja a dolgát, tisztelik a rangban felettük állókat és az időseket (a metrón minden kocsiban külön ülések vannak lefoglalva az öregeknek, az állapotos nőknek és a mozgássérülteknek, és ezekre a helyekre még viccből sem ül le senki): hiába lazul a konfuciánus szabályrendszer, még mindig érvényes — szabadelvűbbnek csupán azokat mondanám, akik hosszabb időt töltöttek Európában vagy az USA-ban. Érdekes lenne ezt összevetni a kereszténység morális tanításaiank európai továbbélésével, elég jelentős lenne a kontraszt: mi mikor dobunk vissza kenyeret a kő helyett? Feltűnő volt az is, hogy az elképesztő forgalom ellenére sem látni egymásnak kiordító, káromkodó embereket, én például már háromszor kaptam volna szívrohamot az egyik buszvezető helyett, de ő csak némán, türelmesen vezetett tovább. Itt rend van, olajozottan működik a gépezet.

Okleveles láma vagyok a közgazdaságtanhoz, a koreaiak brutális munkabírása és munkaszeretete azonban több mint feltűnő: ez minden bizonnyal közrejátszott e kistigris világgazdasági tényezővé válásában. Hiába reklámozzák a Samsungnál (itt Samseongnak írják, ejtsd: számszang, zárt a-val), hogy nyolctól ötig tart a munkaidő, itt lazán dolgoznak 10-12 órát is a helyeik, és inkább alszanak a metrón meg a wc-n, de amíg haza nem megy a főnök, addig senki nem megy sehova. A főnök itt pedig nem azt jelenti, aki dirigál, és hazamegy kettőkor, hanem aki munkabírásával és szakértelmével példát mutat a beosztottjainak, és ha éjfélig dolgozik, akkor mindnenki éjfélig gyűri vele együtt. A workoholic-lét persze messzebbre mutat, magyarázatot ad arra, hogy a világon miért itt az egyik legalacsonyabb a gyermekszületések száma, és hogy miért van átalakulóban a konfuciánus társadalom alapegységét képező család. Annak ellenére, hogy meglátásom szerint — az ugyancsak munkamániás Japánhoz hasonlóan — az elfojtások birodalma ez az ország (nem is tudom, hol olvastam, de egy átlagos üzletember egy héten többször is látogatja a helyi prostituáltakat) még az elkerülhetetlen elidegenedés ellenére is nagyobb társadalmi szolidaritást érzékelek, mint otthon. Segítőkészek, figyelnek egymásra, és itt most nem magamra, egyszerű turistára és a méltán híres koreai vendégszeretetre gondolok (Heongari? Ne, Budapaesteu!).

Ugyanez a vég nélküli meló igaz az iskolásokra, akik reggeltől estig tanulnak, ha vége a sulinak, különórákra (leginkább angol) vagy edzésre járnak (taekwondo), nem véletlen, hogy amilyen fegyelmezett mindenki hétközben, akkora megborulást jelent a pénteki és a szombati éjszaka: a nightlife aztán semmiben nem különbözik a nálunk megszokottól, bahtyini karnevál, egy pillanatra minden kifordul a régi kerékvégésból, smárolnak a fiatalok (napközben elképzelhetetlen lenne itt egy public kiss), ivászat (az europidoknál jóval kevesebbet bír mindkét nem), kertelés nélkül, direktbe megy a nőzés (bár az argentin szintet még nem ütik meg, ahol ismerkedés céljából instant lekapja a csávó a csajt), ilyenkor semmi sem szent, ami a csövön kifér, reggel hatkor ugyanannyian vannak a diszkóban, mint éjfélkor. Meg kell említeni azonban, hogy a lányok korántsem olyan könnyűvérűek, mint Európában (és itt most tekintsünk el az alkoholos befolyásoltságtól, hisz az Quebectől Kamcsatkáig ugyanazt a hatást produkálja), manapság már nagy Don Juannak számít, akinek volt 2-3 barátnője a házasság előtt (régen még ennyi sem dukált). Ezért van az, hogy 20 éves koreai nők úgy viselkednek, mint otthon egy 13-14 éves, komolytalankodnak, vihognak, mutogatnak. Try an older one.

Még mindig kevesen beszélnek angolul társalgási szinten (úgy hiszem, talán ez az egyetlen faktor, amelyben versenyre kelhetünk velük), aki már járt kint, az tud valamennyire, egyetemisták már magasabb százalékban beszélnek, de ezt még mindig kevésnek érzem. Ez vélhetően abból fakad, hogy teljesen más a hangképzése és a struktúrája az angolnak, amit nehezen tudnak megérteni. A koreai ugyanis a magyarhoz, a törökhöz és a finnhez hasonlóan az ural-altáji nyelvcsaládba tartozik, agglutináló (ragasztó) nyelv, furcsán hangzik, de nyelvi logikája igen közel áll a magyaréhoz. A “megyek a bankba” mondat teljesen ugyanígy hangzik, azzal a különbséggel, hogy a koreai szórend a magyar alany-állítmány-tárgy (SVB) helyett alany-tárgy-állítmány (SOV) szórendet követi (Eunhaeng-e kayo, ahol az eunhaeng a bank, az -e felel meg a magyar -ba, -be, -ban, -bennek, a kayo pedig a menni (kada) ige jelen idejű alakja). A “van” ige például nyelvünkhez hasonlóan ugyanúgy kifejezhet létezést, mint birtoklást. Kedvenc benyögésem (Gyönyörű vagy!) ugyanúgy hangzik koreaiul (Yeppeoyo!, csak épp itt ige egybeolvad minőségjelzővel). Van egy igazi parasztvakítós varázsmondat is a tarsolyomban, sikerem szokott vele lenni (I sesangeseo kajang yeppeoyo!, vagyis Te vagy a leggyönyörűbb lány a világon!:D). Az érdeklődők figyelmébe ajánlanám a koreanisztika legkiválóbb magyar szakértőjének (Osváth Gábor) kapcsolódó írását.

Meglátásom szerint a koreai a legkönnyebb távol-keleti nyelv, már amennyiben írni, olvasni és beszélni is meg akarunk tanulni. A kínairól és a thaiföldiről ne is beszéljünk, azok tonális nyelvek, ott nemhogy írni, de beszélni is irtózatosan nehéz, abszolút hallás nélkül gyakorlatilag lehetetlen megértetni magunkat. A japán társalgás mindenképp könnyebb a koreainál, azonban igen nehéznek találom már az alapkanjik (1945 db) elsajátítását is (a japán szótagírás nem vészes, megtanulható, és egy kis szókincs hozzácsapásával már eredetiben is olvashatók lesznek a mangák) A koreai a japánhoz hasonlóan két írásrendszert házasít össze, noha manapság már a kínai írásjelek (hanja, vö: kanji) használata szinte teljességgel eltűnt a mindennapi életből, maradt a Nagy Sejong (1418-1450) által megalkotott, bámulatosan logikus és könnyen elsajátítható (1-2 nap) hangeul (vö. kana), amely a latin abc-hez hasonlóan hangjelölő, s mint ilyen, egyedülálló a kontinensen.

Röviden a koreai konyháról, noha autentikus elnevezéseket nem mindenhol fogok tudni mondani. Rendkívüli mértékben vevő vagyok az egzotikus keleti kajákra, de néha én is elgondolkodok azon, miket képesek itt megenni (a szárított polip tette be a kaput). Komoly kultúrája van a tengeri herkentyűknek, ennél már csak a csípős ételek a hangsúlyosabbak (kétszer csípnek, mondtam már?), gimchit például mindenhez adnak, ez a csilivel fűszerezett kínai káposztát takarja, amit afféle salátaként adnak mindenhez, de akár a rizst is helyettesítheti köretként. Nagyon ász leveseik vannak, nem mind csípős, viszont általában tele vannak zöldséggel és tojásfehérjével a kötelezőnek számító tészta mellett. Itt a leves főételnek számít, akkora adagot adnak, hogy azzal még én is bőven jóllakom. Ez a borzasztó nagy adag amúgy csak a leveseknél jellemző, inkább a kínai formát favorizálják (“sok mindenből eszünk keveset”), csomó barbecue hely van, ahol ezerféle salátával és öntettel lehet enni az előtted elkészített húst, amely rendszerint sertés. Tipikus koreai desszert a rizses süti, amely olyan, mintha olyan szilárd tejbegrízt majszolnál, aminek hungarocell íze van — nekem nem jött be. Bővebben és jóval szakszerűbben itt olvashattok a témáról.

Addig is nézegessétek a folyamatosan bővülő képtáramat ezen a címen.

Üdv: taguchi

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s